Az előző horgászat sikerein felbuzdulva, úgy döntöttünk párommal, hogy másnap délelőtt ismét szerencsét próbálunk. Mivel a nagyszülők ideje is véges, ezért dél tájékán terveztük a horgászat felfüggesztését, hogy délutánra ismét százszázalékos szülők lehessünk a piciny gyermekeink fölött. Párom javaslatára a sügeres helyet vettük célba. A hétvége és az aránylag nem túl korai időpontot figyelembe véve hihetelen módon szabad a beömlő. - Nézzük, mit hagyott itt tegnapról a bosszankodó kollega. - mormolom félhangosan a napsütéses reggelbe.
Az őszi már - már zavaró napfényről megoszlanak a környék ragadozóhal horgászainak véleményei a fogások tekintetében, főleg, ha a jelenség még átlátszó vízzel is párosul. Én szeretem a kettőt együtt, ilyenkor szinte mindíg szó szerint fény derül egy kis titokra és egy ideje még a fogásaimat sem feltétlenül befolyásolja. A véleményeket merőben tiszteletben tartom, de én ezen okok miatt biztos nem maradok otthon.
Azonnal a torkolathoz lépek, párom viszont máshogy dönt, ő a sügerek keresésére indul a könnyű felszerelésével. A torkolat vize most szokatlan szinekkel fogad . A folyó zavaros vize mint, forró nyári napokon a súlyos sötét viharfelhő, úgy kavarog a beömlő tiszta vizével. Ebből mindjárt két dologra következtetek, az egyik, hogy a beömlőhöz tartozó zsilipen át folyik a csatorna vize, a másik pedig hogy ez a dolog halfogás eredményessége terén igencsak jó előjel.
Ahogy a terepet szemrevételezem, a polárszemüvegemen át a parttól nem messze az átlátszó vízben egy csukagyereket fedezek fel. Aztán még többet. Alszanak vagy mi. Tudom ilyenkor nem erdekli őket semmi, de mire teljesen átgondolnám a dogot horgászösztönöm felülkerekedik az agyamon és az aktuális műcsalit csak elhúzom előtte párszor. Reakciójuk természetesen nulla, őket most máshogy lehetne megfogni, de az nem horgászhoz illő cselekedet lenne.
Épp lendíteném első éles dobásomat a zavarosba megbújó éhes halak közé mikor a távolabb horgászó feleségem hivogató hangja mézédesen kúszik a fülembe. - Első dobásra. - mondja annyira halkan, hogy éppen meghalljam és egy jóképű sügérrel a kezében rám mosolyog. Cserébe fültől – fülig húzom a szám és a felfelé tartott hüvelykújjú kézjelzéssel reagálok. Erre megkétszerezi a mosolyát, óvatosan kiszabadítja a horgot majd szép csendesen visszaereszti a bátor kistestű ragadozót. Az arca továbbra is csupaöröm, aztán pedig minden mozdulata. - Nem lesz ez olyan rossz nap - vélekedem magamban és végre az én csalim is a kivánt helyre csobban.
Sokadik dobásom is üres. Nem akarom a dolgot érteni, pedig erzem a halat, tudom, hogy itt vannak. Legalább egy egyértelmű jelet kapnék már, ami engem igazol. Csalicsere. Egy korongfarkú általában fogós gumihalra váltok, majd első dobásból meg is kapom a várt jelet a ragadozók jelenlétére vonatkozóan, - közben párom már kb. az ötödik sügerének ad boldog búcsúpuszit. - Az elém érkező csalim útját szemmel követem, ahogy a zavaros vízből a tiszta vízbe érkezik, majd közvetlen mögötte előtűnik egy méretkörüli csuka sötét teste. Ahogy megpillantom, mintha elszégyellte volna magát azonnal visszafodul a zavarosba. Önbizálmam mostmár megnő.
Viszont ezt a csalit hiába dobáltam újra és újra, többé nem kellett senkinek. Ismét csalit cserélek és első dobásra egy egyértelmű kapást kapok... Amit természetesen több is követ a délelőtt folyamán. Az első hal után magamhoz invesztálom Szandit is. Erősebb szerelésre vált és ügyesen megkezdi a csukapergetést. Egy kis és egy méretes csukája után egy letapadásszerű dologra figyel fel, majd rutinosan ugyanoda dob és ugyanazon a vonalon vontatja újra a műcsaliját, de az akadónak nyoma sincs. Teker hármat az orsó hajtókarján - későbbi lelkes elbeszélése alapján - és pár méterrel arrébb az akadó ismét előkerül. Az akasztás azonnali, a fárasztás pedig mesebeli. Ez a csuka kétségkívül kissé nagyobbra nőtt a mai átlagtól. Az öröm a kifárasztott hal fölött közös, az élmény örök.
Ez a hal volt aztán aznapra az utolsó, egy kapást sem tudtunk kicsikarni, illetve nem teljesen, mert pontosan a 327 -ik dobásnál valami elbutította a gumihalam mozgását. Hirtelen egy őszi falevélre gondoltam, de mikor kiemeltem a csalit a vízből az apró csodát meglepetéssel vegyes csodálkozással fogadtam. Ami nem volt más, mint a víztisztaság élő jelképe egy folyami rák. A csalimat ollójával majd csak a földre téve engedte el.
A nap már magasan sütött, az évszakhoz képest nagyon is jó idő kerekedett. A csukák már valószínüleg megreggeliztek és valahol csendes vizet választva emésztenek, ismét nem foghatóak, a süllő már teljesen esélytelen. Sügeret lehetne még fogni, de...de mégsem sügerezünk. Öreg lett a délelőtt, sikerünk van bőven a horgászatunk pedig a végét járja.
A hazaúton a tájat kémleljük, mellettünk napraforgóföld. - Mennyire csúnyák most, pedig nemrég még milyen szépek voltak. - jegyzi meg párom. - Olyan, mintha egy hatalmas láthatatlan ravatal mellett millió öregaszzony egyszerre gyászolna. - adok hangot én is az előtörő gondolatnak. Ősz derekában járunk, a gyönyörűséges elmúlás évszakában, a ragadozóhal horgászat fő szezonjában. A napraforgó érés utolsó stádiumában. - Jövünk holnap is? Délutánra intézek egy nagyszülőt. - kacsintok mosolyogva feleségemre és a következő gondolatmenetünkben már a holnapot tervezzük.
Írta: Gyöngy László