Kellemes nyár eleji idő lépdelt halkan a Körösök vidékén. Az éjszaka csendesen érkező rövid ideig tartó záportól kissé visszahűlt és felfrissült az állott forró levegő. Ennek következményeként az ártéri dús növényzet reggelre egy óriásit nyújtózkodott és nappalra üde pompájában büszkén csillogva mutogatta magát. Egy fiatal házaspár a töltés tetejéről elégedetten, hosszasan, szótlanul kémlelte ezt a csodálatos folyóparti univerzumot. Alattuk a töltésre merőlegesen egy hatalmas holtág leeresztő zsilipjéből nyugodt tempóban folyt a fölösleges víz egy csatornán keresztül a folyó felé. Az ártér a fiatalok jöttére mélyen meghajolt és így szólt az újonnan érkezőkhöz: - Gyertek gyermekeim, legyetek a vendégeim. Megtisztel a társaságotok, gyönyörködjetek bennem, amíg kedvetek tartja, élvezzétek ki vendégszeretetem minden egyes másodpercét. Nem fogjátok egy cseppet sem megbánni, ebben biztos vagyok! - aztán alig észrevehetően kihúzta magát és nem szólt többé, továbbra is csak a folyóparti zajos csend hallatszott, amiket az egymáshoz érő levelek puha neszezése, az énekesmadarak élénk szónoklatai és a csatorna vizében az ivadékhalak után kapkodó fürge balinok szerfölötti rablásainak hangjai okoztak. A házaspár pedig arra gondolt; - olyan, most itt minden, mintha valami titokzatos ősi erő gyengéden hívogatna bennünket ...
Ezek után a házaspár nem igazán tétlenkedett. Mélyet sóhajtottak az ártér semmihez sem fogható Körös vidéki jellegzetes finom levegőjéből, gyorsan felmérték a helyzetüket és nyomban felállították a kezdeti stratégiájukat.
Nem voltak egyedül, egy embertársuk lejjebb már horgászott. Pergetett, ahogyan ők is fognak. - Mi ketten ide állunk egymás mellé - mutatott a fiatalember a sporttárs fölé - itt a sodrással szemben húzzuk majd a műcsalikat. Nem zavarunk így senkit - jelentette ki és a botokat rejtő tok után nyúlt.
A férfi alig kezdte el bontogatni a pergetőbotjaikat a sporttárs - mintha meghallotta volna tervüket - fürgén otthagyta az eredeti pozícióját és nyomban elfoglalta a pár kiszemelt egyik helyét. - Na, fasza! - mondták ki egyszerre. A fiatalasszony zsörtölődött még egy kicsit, de mivel nem akarta, hogy jó kedélyükben folt essen ilyen semmiségekért ezért ő ajánlotta fel hamarabb, hogy egy kicsikét lejjebb megy a csatorna mentén.
A nő már horgászott, míg férje még bőszen a felszerelésével piszmogott. Mellette az idegen horgász szaporán korbácsolta a vizet, alattuk a folydogáló vízben többnyire balinok, időnként hangos locsogással hívták magukra a figyelmet. A két pergető horgász eddig eseménytelen.
A férj végre befejezte a szöszmötölést a felszerelésén. Egy közepesnek tűnő felszerelést állított össze; a bot 190 cm hosszú 3 - 14 gr dobósúlyú, főzsinórnak 12 - es nanofilt, előkének egy félméternyi 24 - es fluorocarbon zsinórt kötött, műcsalinak egy apró Berkley gumihalat kínált 2.5 gr - os jig fejjel. Őnála szinte mindig ez a belépő vagy nyitócsali. Sok szép élményt kapott már érte. A ragadozó halakon túl fogott már vele pontyot és kárászt is szabályosan.
Most első dobása lendül, a parttól nem túl távol kívánja bevontatni. A vízbe érést követően elégedetten nyugtázza, hogy a jig fej súlya optimális. Váltakozó sebességgel, taktusonként mozgatja a műcsalit. Kisvártatva olyan szögbe kerül csalija, amikor már képtelenség a fenékre visszaejteni. Ilyenkor nem igyekszik minél hamarabb kiemelni és újradobni, hanem még a vízfelszinen vagy annak közelében míg lehetséges ott vontatja. Most is így cselekszik és a kiemelés legutolsó fázisában, szinte a levegőben egy balingyerek a csali után ugrik. Egy pillanatra meg is akad, kettőt tekereg a hal és elmegy.
Az eseményt félhangosan jelzi párjának, ha esetleg a szomszéd nem látta volna, akkor legalább hallja. Ha már így alakult ...
Következő dobás ugyanoda pottyan ahova az előző, csalija a fenékre ér, kezdené az első taktust, de a műcsali valamibe hirtelen elakad. A horgász automatikusan gyengéden beránt, viszonzásként egy félreérthetetlen jelet kap odalentről, amely tudatja vele, hogy hal van a horgán, mégpedig nem is az aprajából való.
- Na, ez jó hal lesz! - teszi szóvá ismét. Ha már így alakult, ugyebár ... és nyomban a hal után indul. Végig sétál a kritikus magas parton, majd felesége mellé áll, ahol a laposabb rész kezdődik. Annyit eddig sikerült megállapítania, hogy a horog a hal szája körül van, teste fehér, farka villás és sötét tónusú. Minden idegszálával reméli, hogy egy jóképű balinnal van dolga. Fárasztás során a mókás kis remény azonban teljesen köddé válik, sőt később be is vörösödik, miután teljességgel meggyőződik róla milyen halat akasztott, mert áldozata nem balin, hanem egy busa.
Nem igazán lesz boldog tőle, félhangosan szidja még azt is aki az országba hozta ezt a semmire való förmedvényt. Tudja most ezen a véleményen biztosan sokan fölhorkannának, de azoknak nyugodt szívvel meghagyná a hazájában úszkáló összes busa minden egyes példányát, szemében nincs semmilyen értéke ennek a halnak, még ha a húsa omega3 zsírsavval van tele akkor sem. Tökéletesen megfelel neki a jó kis hazai süllőhús ...
Viszont bármennyire is utálja most ezt a kényszertalálkozót egy kis vigasza azért akad. Apró jig horga a hal szája sarkában van. Semmi kétség ez a (kis hazája kincseket érő ivadékhalai elől) planktont zabáló dög most kétségtelenül szabályosan lett megakasztva. - Nocsak, vérbusa vagy pont az arcába dobtam, amikor szipákolt? - tűnődik.
- Merítő van nálunk? - kérdi felesége, bár a választ már rég sejti. - Kivételesen tettem most egyet, fönt van az autóban, a botzsákban valahol összehajtva, de nem kell, ha elmegy akkor, elmegy nem igazán érdekel, inkább fotózz, hátha jók lesznek a képek valamire ...
A dög pedig harcol, perecben a pergető bot; - Nézd, hogy hajlik a botja - susogja egy láthatatlan valaki a bokrok takarásából a csatorna mentén. A bot pedig még egy jó ideig hasonló pozícióban marad. A hal nem ront ki, félkörben pórázon sétálgat, fölfelé emelni nem lehet, csak úszkál jobbra, balra. Egy kis idő eltelik, mire megunja a félköröket és hajlandó lesz közelebb is jönni a parthoz. A horgász egyre türelmetlenebb, elmegy a drága ideje ilyen marhaságokra, ráadásul lehet, hogy a jó halakat is elzavarják a fárasztás során. - Bár, ha meg elmegy és a vízben marad az sem jobb ... - morfondírozik tovább, nemhiába az új törvény, végre a nagyok is belátták már ezt.
Most már erőt vesz rajta a zsákmányolás utáni vágy, tempósabb és erősebb fárasztást diktál, nemsokára meg is lesz az eredménye. A halat kétszer megpipáltatja és az a víztetőre fekszik. A horgász maga elé húzza és óvatosan kézzel a kopoltyú fedél alá nyúl, de hirtelen nem talál rajta fogást. A sumák hal megérzi a pillanatnyi bizonytalanságot és nagy lubickolással újult erőre kap.
- Elment? - kérdi a fiatalasszony. - Meg van még - Majd a dög tesz még egy - két kört, de érződik ez már a végjáték része. A fáradt hal nemsokára újra a horgász elé fekszik és mint ha azt sugallaná; - Tégy velem bármit, legyőztél!
Az ember pedig ott áll a zsákmánya fölött, űrtechnikában alkalmazott alapanyagú modern felszerelésével és ösztönéből fakadóan hatalmas alázatosságot érez a hal iránt, mint mindig, mikor győztesként kerül ki egy jobbacska csatából, legyen az bármennyire is utált halfaj.
Tudja a busa sorsát, hisz törvény írja elő. Határozott mozdulattal újra a kopoltyú alá nyúl, ujjai azonnal fogást találnak rajta és zsákmányát felesége felé emeli. A hal így látszatra nagyobb, mint gondolták, viszont még sem mérik le. Nem érdekli őket a számszerű adat.
A hal most már az ártér zöld füvén fekszik, az ember egy husángot keres, amivel örökre elaltathatja. Az élettelen test egy szemeteszsákba kerül, mert így tesz mindig, ha konyhára is visznek el halat, ezt majd felesége szüleinek ajándékozza.
- Második dobásra nem is olyan rossz, ugye? - élcelődik egy kicsit a férj. Az asszony elhúzza a száját és nevetve legyint egyet. Bárhogyan is titkolná, mert látszik rajta kicsikét azért büszke az urára, aztán mindketten visszaállnak az eredeti helyükre, majd bekövetkezik az, amiről egy pergetőhorgász csak álmodhat ... Folytatása következik ...
Gyöngy