A télnek nevezett évszak tényleges elmúlását több tényező jelezheti. Bár elméletileg ami nem születik meg az el sem tud múlni. Gyengécske erejéből arra futotta, hogy egy – két napra mutassa csak meg a valódi arcát. Ezt az időszakot inkább egy nagyon hosszú ősznek, vagy mikor a nappalok észrevehetően hosszabbodnak egy kora tavasznak nevezném. Még arra sem volt méltó, hogy legalább két hétre befagyassza tavainkat oly mértékben, hogy a nádat biztonságosan le lehessen vágni a kellően vastagra hízlalt jégtakaró tetején. Környezetemben lévő, nem feltétlenül horgászó emberbarátaimnak elpanaszolván az előbb leírt sérelmeimet, gyakori válaszként a következőt kaptam: - Nem, hogy örülnél neki! Kevesebb lesz a fűtésszámlád... Végül is, ennek a beteges kornak megfelelően ez is egy szempont.
A semmitmondó, lusta tél örömteli siratását nekem először az időponthoz kötött naptárbeli fontos események jelzik. Kezdődik a csuka tilalmi idejével, csatlakozik hozzá a süllő és a balin (a környékünkre nem éppen jellemző kecsege illtve kősüllő) védelme. A közvetlen környezetben megfigyelhető lesz, hogy hó, vagy valami havas csapadék helyett igazi hideg eső kezd el esegetni, jelezve nincs fagyközelben a hőmérséklet. Majd a napnyugtával enyhűlő páradús estéken, hajnalokon az útszélek, járdák mellett és a kertekben egyre több földigiliszta kerülhet a szemünk elé. A közutakon is fel - fel tünnek a sebesség egynyomon haladó szerelmesei, a motorosok. Ha négy vagy több kereken közlekedünk,vigyázzunk rájuk!
Egyre kevesebb lesz a megfázásos, náthás ember és a hölgyeknek kétségkívül rövidül a kabátjuk. Okosan telepített jóléti tavakban friss horgászengedéllyel rendelkező gyakorlott pecások örömmel fogdossák az ősszel telepített pontyokat.
A csukatilalom kezdetével már nem megyek vadvízre pergetni. Az ok egyszerű, nem süllőre cserkelés közben szeretném megfogni életem csukáját, sőt egyáltalán nem akarok horgom végén látni egyetlen egy vizitigrist sem.
Abban a szűk kéthétben olyan vízben dobálok amiben garantáltan a süllő van túlnyomó részben. A tilalmak megkezdődésével pedig főszerepet kap egy "nehezebb" kategóriájú pergetőfelszerelés ami határozottan az éhező harcsa fogására lesz hivatott.
Megítélésem szerint borzasztó tapasztalatlan vagyok a kora tavaszi harcsák ügyében. Minden ráérő szabadidőmben keresem, kutatom őket. A pergetés mellett egy másik bottal puhatestűvel, illetve kishallal csalizva is próbálkozom.
Az előző csali beszerzése nem okoz problémát, mert sötétben gyenge lámpafényben könnyűszerrel gyűjthetőek. Az utóbbi csali beszerzése már kissé összetettebb lehet. Főleg, ha úgy járok, mint az egyszerű hobbikertész; ha szezonban van neki termése, akkor mindenkinek van és ráadásul bárhol olcsón hozzá lehet jutni, ha viszont még, vagy már nincs, és égetően kellhet az a fajta friss termés, hát bizony ő is veszi a fáradtságot és utánna fog járni, be fogja szerezni, bármilyen áron.
Ősszel millió kishal volt szinte mindenfelé. Gyűjtöttem is belőlük, egész rövid idő alatt, igaz csak annyit ami egy - két horgászatot kibírt. Tartalékolni nekem elég körülményes lett volna. Ismerősök, barátok készségesen felajánlották, hogy adnak az övéikből, mert volt miből és mert amúgy is jó szándékúak.
Most jelenleg nincs kishalam, a tavaszi harcsázáshoz pedig rettentően kellene. Az ismerősök kifogytak, a finomszerelékesek csak ígérgették, aki meg ügyesen kiteleltetett pár darabot az meg érthető módon jobban féltette tőlem, mint a reménybeli harcsáktól.
Ahogy a kertésznek is jobban ízlik a saját kétkezi termése, ami szinte még csak neki termett, (illetve egyéb lehetőség nem lévén) jobbnak láttam, ha én is magam kerítem be csalihalaim, egy koratavaszi élménypecával egybekötve. Feláldozva így a drága és véges időmet a tarkagúnyájúak lehetséges fogásainak előnyére.
Régi képek villantak fel agyamban a tavaszi keszegezést illetően. Mikor még gyermekként igazi kezdetleges "nehéz" spiccbottal űztem a halakat a közeli öntözőcsatornák elszáradt nádasainak valamely keskeny zugában. Találkozva sok ismerős önzetlen horgásszal, az időstől a velem egykorúakig. Sokan, a korosabbjai közül, már sajnos bízvást az angyalkákkal horgásznak, mert nem voltak egyáltalán rossz emberek. Egyszerüek voltak, mint akkortájt mindenki, jó volt velük találkozni, meg a célunk is egy volt, mégpedig meglátni az első kapások egyikét, aztán pedig újra és újra átélni azt a csodás pillanatot.
A felszerelés eszközigénye azóta mit sem változott, Legfeljebb kissé átalakult, modernebb lett.
Retró pecát idézve indultam ismét útnak. Igaz akkor már másodjára mentem és nem is voltam egyedül. Mivel a tavaszi keszegezés igen jó móka tud lenni, tele egészséggel és sikerélménnyel, ezért velem tartott párom valamint jóbarátunk Attila is.
A horgászatot borzasztó nagy előkészület követte. Megfogtam három, háromfajta spiccbotot, amikhez történetesen a megfelelőnek ítélt szerelékek az előző pecából el voltak készítve. Kerestem még valamikor tavalyról megmaradt mindenféle etetőanyagokat. Hozzájuk kb: fele arányban zsemlemorzsát raktam. A megmaradt kétdeci csontinak sem volt semmi baja. Azt az elenyésző mennyiségű bábot nem számítva, ami amúgyis az etetőanyag gazdagságát fogja növelni élő társaikkal egyetemben.Trágyagilisztát pillanatok alatt szedtem a meglévő gondosan ápolt almomból. Került még egy doboz csemegekukorica valamint egy pár csepp hidegvizi folyékony aroma.
Szeretek nem agyig megpakoltan indulni horgászni, ezért felszerelésünket a minimálisra korlátoztam. Egy tizenhat literes nem éppen horgászmárkát reklámozó vödörben az otthon előre készített száraz etetőanyagok, egy kisebb műanyag edény, a három különböző csali, valamint az aprócikkek (zsinórok, pótúszók, ólmok, horgok) kaptak helyet. A három botot össszefogva, ami kiegészült még egy hosszúnyelű halkiemelő szák nyelével, (nem elfeledve a szákfejet) és egy kisebb karikás szövet haltartó, alkotta a horgászeszközeinket. Ezzel a felszereltséggel, a gépjárművünk a kiszemelt helyhez való akadályoztatása esetén gyalogosan is könnyedén megközelíthető.
Induláskor az első szembetűnő dolog a napsütés mellet, hogy erősen fúj a szél. Zavaró lehet, de talán van megoldás. Kifele menet három pár horgásszal találkozunk. Az első egy ismerős testvérpár. Bőszen szerelnek, szemükben a kapások utáni vágyakozással. A beszélgetésünk során merészeltem szóvá tenni, hogy ezeken a helyeken még nincs "lent" a hal. Udvariasan elutasítottak, mondván "följebb" hatalmas a szél és a víz is nagyon zavaros. A következő páros nem volt ismerős. Az őket követő pedig egy volt egyesületünk tagja a kisfiával. Ők még most helyezkednek, mert a szél számukra is elviselhetetlen.
Igen, igazuk volt, a csatornát kis tulzással hosszára fújja a szél, jókora hullámokat generálva a gyenge áramlással szemben. A könnyedébb horgászatunk érdekében lehetőségünkhöz képest "háttal" űltünk le. Kiválasztottunk egymást követő három nádsorvégződést, ami valamelyest felfogja a szelet, majd a csati magaspartjának tövébe húzódtunk.
Első dologként gyorsan bekevertem a szedett - vetett anyagból egy kevesebb mennyiséget. Amíg a részecskéik mohón oltották szommjukat, addig kényelmesen elhelyezkedtünk, botokat széthúztuk, mélységet megmértük. Újjabb vizezés után egy egy tyúktojásnyi méretű gombóc és egy marék csemege kukorica került a mindenki által meghorgászni kívánt helyekre.
Az etetőanyag csúcsösszetevőjén és mennyiségén túl ilyenkor sokkal fontosabbnak tartom a feltételezhető haltartó hely(ek) megtalálását.
Párom egy öt méteres botot választott, 10 - es zsinórral 1 gr - os úszóval, 16 - os horoggal, csalinak kezdésnek egy szem csontival csalizva. Az én felszerelsem is hasonló, annyi különbséggel, hogy a bot hat méteres, az úszó 1,2 gr - os. A horgokat később mindannyian nagyobbra cseréltük.
Mire a helyemen normálisan elhelyezkedtem addigra Szandi szépen elkezdte szedegetni a küszöket. Akadt köztük kis balin is. Nálam sem volt különb a helyzet, eleinte a szélhajtók jelentkeztek. Megtiszteltetésnek vettem jelenlétüket, csak egy idő után már kezdett "unalmassá" válni a fogdosásuk, meg valójában nem igazán értük jöttem.
Fenékközelébe, gyorsan süllyedőre állítottam az eresztéket. Így jött még egy pár darab pisze, de helyüket felváltották a karikakeszegek. Velük sem lett volna semmi baj, ha nem lettek volna apróbbak. Csonti le, giliszta föl, a horgot pedig le a fenékre karcolósan. Ez ritkább kapásokat eredményezett, de azok a halak jórésze már tenyérnyi mérteű volt, akkor már akadt köztük vörösszárnyú és bodorka is. Kezdtem elégedett lenni. Minden általam elítélt csalihalban egy ígéretes harcsacsafalatot láttam.
Később ahogy telt az idő és szaporodtak a halaink, rápróbáltam a kukoricára is. Magában nem kellett senkinek sem, de gilisztával párosítva gyönyörű vörösök, bodrik, karikák jelentkeztek. A szendvicset két apró sügér és egy paptetü is megkívánta. A nagyja keszegeken már felfedezhetőek voltak a közeledő nász feketepettyes jelei. Kissé korainak tűnik, de...most ez van.
Egész horgászatunk alatt a szél ellenére elmondhatjuk, hogy szépen fogtuk a halakat. A későbbi etetések során a porózus anyagot mellékeltük, az apróbb halak miatt, helyette egy-egy kisebb marék csemegekukoricát szórtunk be, aminek a helyén később a vízből feltörő buboréksorok követtek.
A gyönyörűséges bíborvörös naplemente közben ahogy lenni szokott a szél elállt, felváltotta az élénk csípös hideg tavaszi est közeli hőmérséklet. Szó szerint ledermedt kézzel, de magamban bő jókedvvel osztályoztam a kifogott halakat. Kiválasztottam három darab tenyeres bodorkát és kettő vöröst csalihalnak, nagyjából megsaccoltam az idei első friss sültkeszeg adagunkat, a többi "felesleget" az apróhalakkal eggyütt visszahelyeztem a csatornába.
Úgy gondolom joggal lehettünk elégedettek, igaz, hogy most ponty nem tette nálunk tiszteletét, de azért megnyugtató a csati halfaunája a kifogott hét halfajta tekintetében.
A széltől és a mindent jelentő napfénytől kipirult arccal, gondokat messze elfelejtve vetettünk még egy utolsó pillantást az ellobbanó tüzes bolygó aznapi végső búcsúja után, ami nem sugallhatott semmi mást, minthogy tavasz közelít.
Írta és fényképezte: Gyöngy László