Az éjszakába nyúló teendőim miatt reggel elég nehezen sikerült felkelnem, még annak a tudatában is, hogy a mai nap horgászatról fog szólni.

7:30-kor nekikezdtem az etetőanyag bekeverésének, amíg az pihent, addig pedig bepakoltam a kocsiba. Egyedül indultam el, de a felszerelésem, annyi volt, hogy egy másik személy nehezen fért volna el. A csapattársaimmal, akikkel együtt fogunk ettől az évtől versenyezni, megbeszéltünk egy közös 3 órás tréninget, az egyesületi tavunkon, azaz a Tünet SE. taván.

8:45-ig tartottak az előkészületek, majd elkezdtük a horgászatot.

Tettünk egy fogadást, miszerint az első hal kifogója egy üveg bor társaságában érkezik majd legközelebb, ez a feladat G. Zolira hárult, hiszen majd egy fél órás kapástalanság után csípett egy tenyérnyi kárászt.

Pár percre rá sikerült válaszolnom, egy 20-25 dekás példánnyal, majd ismét ő húzott egyet, de én sem maradtam le. Ekkor B. Pistinek még nem volt hala, nála nehezebben indult be. Zoli a 3. halát dobta a szákba, mikor nálam egy kapás után előke nélkül jött ki a cucc. Fel egy új horog, egy kis gombóc etetőanyag az úszó tövére, mikor az eltűnt.

A bevágásba benne maradt a bot, tudtam, hogy egy pontyocska kívánta meg a 2 szem csontit. Fárasztás közben persze szeretek az emberek idegeire menni, így némi fütyölészés és gúnyos mosoly után megszákoltam a ledermedt másfeles forma tükröst.

Persze megígértették velem az Urak, hogy jövőhétre nekem is kell egy üveg bort vinnem, kíváncsi leszek, hogy milyen horgászat lesz abból... :)

Ezek után Pistinél is megjöttek a halak, nála valahogy a szebb kárászok jelentkeztek, míg nálam, meg Zolinál 1-1 nagyobb testű jött a kicsik közt. Voltak holt idők is, mikor egyikőnknek sem volt kapása, de olyan is, hogy egy percen belül mindhárman húztuk a halat. Pistinek az egyik bevágásba benne maradt a bot, majd mint egy gőzmozdony, elindult befele, aminek a vége az lett, hogy kipattant az apró horog.

A tréning vége fele Zoli összerakott egy method szerelékes feedert, amit 10 percenként elhúzott 1-1 retúr pontyocska, de ezek nem számítottak bele a versengésünkbe, úgy mint Pistinek a külsős pontyja.

A vége összesen körülbelül 4-5 kilónyi kárász lett, 5 retúr ponty valamint az én tükrösöm.

Szezonkezdésnek nem is rossz!

Írta: Nagy Tamás

Fényképezte: Bernáth István

A télnek nevezett évszak tényleges elmúlását több tényező jelezheti. Bár elméletileg ami nem születik meg az el sem tud múlni. Gyengécske erejéből arra futotta, hogy egy – két napra mutassa csak meg a valódi arcát. Ezt az időszakot inkább egy nagyon hosszú ősznek, vagy mikor a nappalok észrevehetően hosszabbodnak egy kora tavasznak nevezném. Még arra sem volt méltó, hogy legalább két hétre befagyassza tavainkat oly mértékben, hogy a nádat biztonságosan le lehessen vágni a kellően vastagra hízlalt jégtakaró tetején. Környezetemben lévő, nem feltétlenül horgászó emberbarátaimnak elpanaszolván az előbb leírt sérelmeimet, gyakori válaszként a következőt kaptam: - Nem, hogy örülnél neki! Kevesebb lesz a fűtésszámlád... Végül is, ennek a beteges kornak megfelelően ez is egy szempont.

A semmitmondó, lusta tél örömteli siratását nekem először az időponthoz kötött  naptárbeli fontos események jelzik. Kezdődik a csuka tilalmi idejével, csatlakozik hozzá a süllő és a balin (a környékünkre nem éppen jellemző kecsege illtve kősüllő) védelme. A közvetlen környezetben megfigyelhető lesz, hogy hó, vagy valami havas csapadék helyett igazi hideg eső kezd el esegetni, jelezve nincs fagyközelben a hőmérséklet. Majd a napnyugtával enyhűlő páradús estéken, hajnalokon az útszélek, járdák mellett és a kertekben egyre több földigiliszta kerülhet a szemünk elé. A közutakon is fel - fel tünnek a sebesség egynyomon haladó szerelmesei, a motorosok. Ha négy vagy több kereken közlekedünk,vigyázzunk rájuk!

Egyre kevesebb lesz a megfázásos, náthás ember és a hölgyeknek kétségkívül rövidül a kabátjuk. Okosan telepített jóléti tavakban friss horgászengedéllyel rendelkező gyakorlott pecások örömmel fogdossák az ősszel telepített pontyokat.

A csukatilalom kezdetével már nem megyek vadvízre pergetni. Az ok egyszerű, nem süllőre cserkelés közben szeretném megfogni életem csukáját, sőt egyáltalán nem akarok horgom végén látni egyetlen egy vizitigrist sem.

Abban a szűk kéthétben olyan vízben dobálok amiben garantáltan a süllő van túlnyomó részben. A tilalmak megkezdődésével pedig főszerepet kap egy  "nehezebb"  kategóriájú pergetőfelszerelés ami határozottan az éhező harcsa fogására lesz hivatott.

Megítélésem szerint borzasztó tapasztalatlan vagyok a kora tavaszi harcsák ügyében. Minden ráérő szabadidőmben keresem, kutatom őket. A pergetés mellett egy másik bottal puhatestűvel, illetve kishallal csalizva is próbálkozom.

Az előző csali beszerzése nem okoz problémát, mert sötétben gyenge lámpafényben könnyűszerrel gyűjthetőek. Az utóbbi csali beszerzése már kissé összetettebb lehet. Főleg, ha úgy járok, mint az egyszerű hobbikertész; ha szezonban van neki termése, akkor mindenkinek van és ráadásul bárhol olcsón hozzá lehet jutni, ha viszont még, vagy már nincs, és égetően kellhet az a fajta friss termés, hát bizony ő is veszi a fáradtságot és utánna fog járni, be fogja szerezni, bármilyen áron.

Ősszel millió kishal volt szinte mindenfelé. Gyűjtöttem is belőlük, egész rövid idő alatt, igaz csak annyit ami egy - két horgászatot kibírt. Tartalékolni nekem elég körülményes lett volna. Ismerősök, barátok készségesen felajánlották, hogy adnak az övéikből, mert volt miből és mert amúgy is jó szándékúak.

Most jelenleg nincs kishalam, a tavaszi harcsázáshoz pedig rettentően kellene. Az ismerősök kifogytak, a finomszerelékesek csak ígérgették, aki meg ügyesen kiteleltetett pár darabot az meg érthető módon jobban féltette tőlem, mint a reménybeli harcsáktól.

Ahogy a kertésznek is jobban ízlik a saját kétkezi termése, ami szinte még csak neki termett, (illetve egyéb lehetőség nem lévén) jobbnak láttam, ha én is magam kerítem be csalihalaim, egy koratavaszi élménypecával egybekötve. Feláldozva így a drága és véges időmet a tarkagúnyájúak lehetséges fogásainak előnyére.

Régi képek villantak fel agyamban a tavaszi keszegezést illetően. Mikor még gyermekként  igazi kezdetleges "nehéz" spiccbottal űztem a halakat a közeli öntözőcsatornák elszáradt nádasainak valamely keskeny zugában. Találkozva sok ismerős önzetlen horgásszal, az időstől a velem egykorúakig. Sokan, a korosabbjai közül, már sajnos bízvást az angyalkákkal horgásznak, mert nem voltak egyáltalán rossz emberek. Egyszerüek voltak, mint akkortájt mindenki, jó volt velük találkozni, meg a célunk is egy volt, mégpedig meglátni az első kapások egyikét, aztán pedig újra és újra átélni azt a csodás pillanatot.

A felszerelés eszközigénye azóta mit sem változott, Legfeljebb kissé átalakult, modernebb lett.

Retró pecát idézve indultam ismét útnak. Igaz akkor már másodjára mentem és nem is voltam egyedül. Mivel a tavaszi keszegezés igen jó móka tud lenni, tele egészséggel és sikerélménnyel, ezért velem tartott párom valamint jóbarátunk Attila is.

A horgászatot borzasztó nagy előkészület követte. Megfogtam három, háromfajta spiccbotot, amikhez történetesen a megfelelőnek ítélt szerelékek az előző pecából el voltak készítve. Kerestem még valamikor tavalyról megmaradt mindenféle etetőanyagokat. Hozzájuk kb: fele arányban zsemlemorzsát raktam. A megmaradt kétdeci csontinak sem volt semmi baja. Azt az elenyésző mennyiségű bábot nem számítva, ami amúgyis az etetőanyag gazdagságát fogja növelni élő társaikkal egyetemben.Trágyagilisztát pillanatok alatt szedtem a meglévő gondosan ápolt almomból. Került még egy doboz csemegekukorica valamint egy pár csepp hidegvizi folyékony aroma.

Szeretek nem agyig megpakoltan indulni horgászni, ezért felszerelésünket a minimálisra korlátoztam. Egy tizenhat literes nem éppen horgászmárkát reklámozó vödörben az otthon előre készített száraz etetőanyagok, egy kisebb műanyag edény, a három különböző csali, valamint az aprócikkek (zsinórok, pótúszók, ólmok, horgok) kaptak helyet. A három botot össszefogva, ami kiegészült még egy hosszúnyelű halkiemelő szák nyelével, (nem elfeledve a szákfejet) és egy kisebb karikás szövet haltartó, alkotta a horgászeszközeinket. Ezzel a felszereltséggel, a gépjárművünk a kiszemelt helyhez való akadályoztatása esetén gyalogosan is könnyedén megközelíthető.

Induláskor az első szembetűnő dolog a napsütés mellet, hogy erősen fúj a szél. Zavaró lehet, de talán van megoldás. Kifele menet három pár horgásszal találkozunk. Az első egy ismerős testvérpár. Bőszen szerelnek, szemükben a kapások utáni vágyakozással. A beszélgetésünk során merészeltem szóvá tenni, hogy ezeken a helyeken még nincs "lent" a hal. Udvariasan elutasítottak, mondván "följebb" hatalmas a szél és a víz is nagyon zavaros. A következő páros nem volt ismerős. Az őket követő pedig egy volt egyesületünk tagja a kisfiával. Ők még most helyezkednek, mert a szél számukra is elviselhetetlen.

Igen, igazuk volt, a csatornát kis tulzással hosszára fújja a szél, jókora hullámokat generálva a gyenge áramlással szemben. A könnyedébb horgászatunk érdekében lehetőségünkhöz képest "háttal" űltünk le. Kiválasztottunk egymást követő három nádsorvégződést, ami valamelyest felfogja a szelet, majd a csati magaspartjának tövébe húzódtunk.

Első dologként gyorsan bekevertem a szedett - vetett anyagból egy kevesebb mennyiséget. Amíg a részecskéik mohón oltották szommjukat, addig kényelmesen elhelyezkedtünk, botokat széthúztuk, mélységet megmértük. Újjabb vizezés után egy egy tyúktojásnyi méretű gombóc és egy marék csemege kukorica került a mindenki által meghorgászni kívánt helyekre.

Az etetőanyag csúcsösszetevőjén és mennyiségén túl ilyenkor sokkal fontosabbnak tartom a feltételezhető haltartó hely(ek) megtalálását.

Párom egy öt méteres botot választott, 10 - es zsinórral 1 gr - os úszóval, 16 - os horoggal, csalinak kezdésnek egy szem csontival csalizva. Az én felszerelsem is hasonló, annyi különbséggel, hogy a bot hat méteres, az úszó 1,2 gr - os. A horgokat később mindannyian nagyobbra cseréltük.

Mire a helyemen normálisan elhelyezkedtem addigra Szandi szépen elkezdte szedegetni a küszöket. Akadt köztük kis balin is. Nálam sem volt különb a helyzet, eleinte a szélhajtók jelentkeztek. Megtiszteltetésnek vettem jelenlétüket, csak egy idő után már kezdett "unalmassá" válni a fogdosásuk, meg valójában nem igazán értük jöttem.

Fenékközelébe, gyorsan süllyedőre állítottam az eresztéket. Így jött még egy pár darab pisze, de helyüket felváltották a karikakeszegek. Velük sem lett volna semmi baj, ha nem lettek volna apróbbak. Csonti le, giliszta föl, a horgot pedig le a fenékre karcolósan. Ez ritkább kapásokat eredményezett, de azok a halak jórésze már tenyérnyi mérteű volt, akkor már akadt köztük vörösszárnyú és bodorka is. Kezdtem elégedett lenni. Minden általam elítélt csalihalban egy ígéretes harcsacsafalatot láttam.

Később ahogy telt az idő és szaporodtak a halaink, rápróbáltam a kukoricára is. Magában nem kellett senkinek sem, de gilisztával párosítva gyönyörű vörösök, bodrik, karikák jelentkeztek. A szendvicset két apró sügér és egy paptetü is megkívánta. A nagyja keszegeken már felfedezhetőek voltak a közeledő nász feketepettyes jelei. Kissé korainak tűnik, de...most ez van.

Egész horgászatunk alatt a szél ellenére elmondhatjuk, hogy szépen fogtuk a halakat. A későbbi etetések során a porózus anyagot mellékeltük, az apróbb halak miatt, helyette egy-egy kisebb marék csemegekukoricát szórtunk be, aminek a helyén később a vízből feltörő buboréksorok követtek.

A gyönyörűséges bíborvörös naplemente közben ahogy lenni szokott a szél elállt, felváltotta az élénk csípös hideg tavaszi est közeli hőmérséklet. Szó szerint ledermedt kézzel, de magamban bő jókedvvel osztályoztam a kifogott halakat. Kiválasztottam három darab tenyeres bodorkát és kettő vöröst csalihalnak, nagyjából megsaccoltam az idei első friss sültkeszeg adagunkat, a többi "felesleget" az apróhalakkal eggyütt visszahelyeztem a csatornába.

Úgy gondolom joggal lehettünk elégedettek, igaz, hogy most ponty nem tette nálunk tiszteletét, de azért megnyugtató a csati halfaunája a kifogott hét halfajta tekintetében.

A széltől és a mindent jelentő napfénytől kipirult arccal, gondokat messze elfelejtve vetettünk még egy utolsó pillantást az ellobbanó tüzes bolygó aznapi végső búcsúja után, ami nem sugallhatott semmi mást, minthogy tavasz közelít.

Írta és fényképezte: Gyöngy László

Míg a legutóbbi alkalommal egy szép széltől vörös naplemente a tavaszt jósolta, (ami be is jött és tartott három és fél napig), addig a megvénült csökönyös tél halála előtt kissé erőre kapott, gátolva az újabb horgászkalandok megszületését. Míg kénytelenek vagyunk az akarata előtt fejet hajtani és,  hogy ne maradjunk halfogás nélkül addig is itt egy pár gondolat:

Az a szent meggyőződésem, hogy az emberek zöme alapjában véve szereti a halat, ha másképp nem is, de legfőbbképpen az asztalon egy finom étel formájában. Viszont a halétel szeretetük nem egyenesen arányos a hal fogyasztásával. Nagy általánosságban, ha hal kerül az asztalra akkor az valamelyik ünnepnek köszönhető. Bármennyire is imádják a halételt, mégsem készítik el kellő gyakorisággal, nem szeretnek vele vesződni. Mert milyen a hal? Bőre nyálkás, csúszós, az egész állat csupa hideg, „büdös” halszagú, tisztítása során felfordul az egész ház, nem beszélve az elkészült ételről ami telis - tele van szálkával. Szóval macerás az egész és inkább lemondanak a sűrűbben felkínálható halas ételekről.

Tényleg ennyire bonyolult lenne?

Nézzük, itt egy ideillő kérdés:Mi lesz vacsorára?

Én már tudom. Hal. Hogy milyen, az attól függ mit fogunk, csukát vagy süllőt. Ne aggódj! Inkább tarts velem. Talán nem bánod meg.

Mesébe illő ősz van. Egy sétára hívlak. Méghozzá egy szépséges folyópartra. Adok egy orsóval felszerelt horgászbotot, hozzá egy fél marék erre az időszakra már jól bevált műcsalit. Ebből egyet a zsinór végére kell rögzíteni, a bottal a vízbe dobni és utánna kitekerni. Nem nagy mutatvány ugye?

Látod, nem is kellett sokáig várni és egy gyönyörű csukát fogtál. Meg is van a vacsora főszereplője. Hogy maradjunk még? Na jó, de amit ha ezután fogunk mind megy vissza. A “felesleget" tárolja csak a folyó, ne a hűtőláda, abban sem nőni, sem szaporodni nem fog tudni és még az értékéből is veszít a fagyasztás miatt.

Kellemesen elfáradtál, a sikerélmény megvolt, jól szórakoztunk, de most már menjünk és nézzünk egy másikfajta siker után. Készítsük el a vacsorát. Mit szólnál, ha ezt a csukát sörbundában kisütnénk, készítenénk egy hozzáillő mártást, és köretként pedig burgonyapürével tálalnánk...

Ahhoz, hogy idáig eljussunk kérlek vedd ki a vízből a szájbilincsen raboskodó csukánkat. A halat a hazaszállítás előtt altasd el örökre, ne fulladozzon, ne tedd ki a lassú kínhalálnak. Fogd meg jól, tessék itt egy speciális halbunkó, mérj egy határozott ütést a két szeme közé, a kemény fejre, kissé a teste irányában. Majd egy kicsit vonaglani fog, az úszói gyenge remegésbe kezdenek, aztán végleg mozdulatlan marad. Fogd ezt a müanyag zsákot (szemeteszsák), rakd bele a halat és göngyöld be. Így a nyálkájával nem ken össze semmit és még "szaga" sem lesz az utólsó útja során.

Kert és egyéb szabadtéri "halpucoló" hely(ek) hiányában a lakásban, a konyhában fogjuk a halat felpucolni. Aggodalomra ismét semmi okod, nem fogjuk a konyhát fenekestől felfordítani a lerepülő pikkelyektől. Mert nem lesz repülő pikkely, most máshogy dolgozzuk fel a halat.

Vedd ki a halat a müanyag zsákból. Bő folyóvízzel mosd át alaposan a halála után keletkezett vastag halnyálkától. Ez azért van, mert a csuka mirigyei még ekkor is aktívak.

Aztán töröld szárazra a halat. Fektesd hasra egy vágódeszkára. Adok egy borotvaélesre fent filézőkést, (lehet szinte bármilyen kés csak az elkészítendő hal keresztmetszeténél ne legyen rövidebb). A fej mögött vágd be gerincig, aztán ügyesen metszd körbe, vigyázva a hastájékon lévő májra. Kelleni fog, igazi kuriózum. Ha megvagy, a fejet válaszd el a testtől.

Fektesd a halat az oldalára és a gerinc mentén kezdd el bevágni a farok irányába. Érezni fogod az oldalszálkák roppanását. A most kapott oldalt tedd félre, a másik oldalt fektesd a gerincre és ugyanúgy vágd végig, mint az előbb. A kiemelt gerinccsontot tedd a fej mellé.

Amíg el nem felejtjük.: a fejből emeld ki a kopoltyút, a gerinccsontot az uszonyokat mosd át és rakd el. Később akár valamilyen hallé résztvevője is lehet.

A májról az epét (az a zöld színű izé abban a csepp alakú tasakban), óvatosan, hogy a folyadék ki ne folyjon távolísd el. A megtisztított májat, pedig a halhússal együtt süsd majd ki. Ha van értékelhető ikrája, vagy teje (heréje) azokat se dobd el.

Nos, amint látod, a halból nem sok minden ment eddig veszendőbe; egy fél maréknyi belsőség és ami még hiányzik az a két halbőr pikkelyestől.

Nézzük: Az egyik oldaldarabot a pikkelyes felére fektesd le. A farok része felől egy centire vágd vissza teljesen a bőrig.

Ebben fognak majd az ujjaid megkapaszkodni a vágás megkezdésekor. (Speciális haldeszkánál fogasd be az arra szolgáló csipesszel). Az éles késed helyezd a bevágott halhús és a bőr közzé, majd lassan told végig az oldalon.

Ha ügyes vagy egyben jön le a bőr és egy gusztusos halfilét fogsz kapni. Megjegyzem a siker érdekében, ahogy megkezded a vágást, a bőrét a másik kezeddel mindíg folyamatosan tartsd feszesen, úgy mintha egy kicsit húznád hátrafelé az egész haldarabot, a kést pedig gyengéden mozgasd előre - hátra. Készísd el a másik oldallal is. Töröld szárazra a deszkát és most metszd ki a még ottmaradt csekély belsőséget. Kell ennél szebb, frissebb halfilé? És még a konyha is tiszta maradt.

Vágd fel - jelen esetben - három egyenlő darabra a filét. A hát résznél igen vastagnak tűnik a hús. A teljes és egyenletes átsűlés érdekében, (ha megkövezel is érte) teríts műanyag tasakot a halra (az esetleges repkedni kívánó húsdarabok miatt) és egyenletes vastagságúra klopfold ki. Írdalni nem kell, a csukának aránylag hosszú vékony sűrűn elhelyezkedő “y” szálkái vannak. Ha a hússal együtt megsűl és szálkás részhez érsz egyszerre többet is megfoghatsz belőlük majd egy mozdulattal kihúzhatod őket a puha húsból. Így nyerve egy aránylag nagyobb szálkamentes darabot, amit még egy kisgyermek is bátran fogyaszthat.

Az írdalás a bundás ételeknél amúgy sem kifejezetten ajánlott, mert a bunda alatt az összetört vékony szálkák nem tudnak kellően átsülni, bosszúságot okozva a szálkatörmelék fogyasztás közben.

Verd fel a megszokott módon a tojást. Tehetsz még bele sajtot, tejfölt, szerecsendiót, nem fogja elrontani. Ami viszont nem maradhat ki az a sör. Ezzel kapcsolatban van egy rossz hírem. Bármennyire is szereted a sört, a megsült húson egyáltalán nem fogod érezni. Amit érzel az egy kellemes, puha, könnyed ízvilág lesz.

Aztán, mint a rántott húsnál szoktad, a húst a lisztbe, onnan a tojásba, utánna a zsemlemotzsába, majd a bőséges forró olajba, de ha teheted inkább házilag sült zsírba rakd. Addig süsd míg a bunda egész jól megkeményedik mindkét oldalt. Pár perc az egész. (A megmaradó felvert tojásból most bundáskenyér készül).

Míg a halak sülnek addig nézzünk egy ideillő borzasztó bonyolult mártást. Ehhez szükség lesz tejfölre, majonézre, mustárra, borsra és, hogy egy kissé mediterrános jellegű legyen egy csipetnyi bazsalikomra. Keverd össze. Az arányokra fokozottan ügyelj!

Köretnek most burganypürét készíts, de jó hozzá a sült burgonya, a főtt rizs illetve a köles is.

Igy kívánom, hogy minden halétel legyen ünnep és ez az ünnep legalább egy héten egyszer jöjjön el számodra kedves horgász és nem horgász olvasó!

Jó étvágyat kívánok mindenkinek!

Írta: Gyöngy László

Barackfánk ágain megjelentek az első rügyecskék, így a korábbi félelmünk szerencsére nem igazolódott be, megúszták a kemény fagyokat és érzik a tavasz jelenlétét.

Megéreztem én is, így a tavaszi szünetet teljes mértékben kihasználtam, persze csak azt a 4 napot, amikor nem kellett a suliban remegve várni a "megváltást".

Négy nap, négy horgászat, ahogy az időjárás úgy az eredmény is változatosra sikeredett. 2 nap a matchboté, 2 nap a rakósé volt a főszerep.

A halaim kizárólag kárászok voltak, de az egyik alkalommal meglepetést is tartogatott a tavacskánk. Egy közel 4 kilós csuka dörgölődzött neki a rakóson lévő felszerelésnek, az álkapásnak bevágva először pontynak véltem, de mikor fel tudtam eröltetni a felszínre, megcsillant aranysárgás teste. A hasába vagy az oldalába akadt a 18-as méretű horog, ami persze az egyik fordulásnál kipattant. Mázli csukának mázlija volt!

A mai napon csodás napsütésre ébredtünk. A délelőtti kertészkedésen csak az járt a fejemben, hogy mennyi etetőanyag maradt a hétvégéről.

A gyenge szél most megengedi, hogy tologassam azt a nagy rudat, amit sokan csak sorompónak néznek. Délben gyors pakolás, a maradék etetőanyag átkeverése és már irány is a Tünet SE tava. Nem pakoltam messze, hisz az őrbódé felől fújt a szél, és hát én sem vagyok olyan hülye, hogy oldal szélben kapaszkodjak abba a nagy rúdba.

Gyors fenékmérés és már repül 10 db egykezes gombóc a spicc alá.

Az első kapásra 20 percet kellett várni, egy szebb kárász volt a tettes.

Szép lassan, de egyre gyorsabb tempóban sikerült húzgálni a kárászokat, már fogtam egy tucatot, mikor az utolsó etetőanyag gombócot is eldobtam.

Hát mit lehet ilyenkor tenni, telefon apámnak, hogy hozzon ki valami darát, amit otthon lel. Egy fél óra elteltével már meg is jelent egy kis vödör száraz kajával, amit gyorsan bekevertem és 3 gombóccal megajándékoztam a kedvenceimet. Az etetőanyag színe, állaga és illata is teljesen eltért az előzőtől, így féltem, hogy zavaró lehet.

Nem lett zavaró, de a tempó nagyon lelassult, volt amikor 10-15 perc is eltelt 2 kapás közt.

A vége körülbelül 4 kilónyi kárász.

Gyere már tavasz!

Írta: Nagy Tamás

Fényképezte: Bernáth István, Nagy Tamás

A négy horgászbot spicce a lenyugvó nap irányába mutatott. A zsinórra aggatott kapásjelzők mozdulatlanul figyelték a naplementét, viszont a körülöttük lévő világ mégis tele volt élettel és többnyire idegesítő zsongással. Kellemes nyáreleji hőmérséklet uralkodott. Jól érezte benne magát ember és állat azon belül rovar egyaránt. Bár néha bosszantotta egyik a másikat egy - egy pillanatra, ami szinte azonnal feledésbe is merült, mert a szép dolgoknak is van néha zavaró tényezője, amiből legfeljebb poént alkotunk.

- Hopp! Ez rendőr szúnyog volt! - ütött egyet a tarkójára Gyula. - Csak nem nyakon csípett? - kérdezte teljesen feleslegesen társa. Annak ellenére, hogy rengetegszer hangzott már el köztük ez a párbeszéd, most is mint mindíg jót nevettek rajta.

Aztán csend lett. Ültek egymás mellet és nézték a naplementét. Később a csendet Tibor törte meg. - No és mond, milyen a lány? Gyula nemrég ismerkedett meg Évával, találkoztak már jópárszor, de a két barát még nem igazán beszéltgetett róla. - Nézd, szép is, csinos is, de még nagyon a kapcsolatunk elején vagyunk, ilyenkor még nincsennek hibáink, úgyhogy eddig minden rendben van. Egyébként itt lakik nem messze, a tóhoz közel. A kertjük hátulja a tó felé néz. Holnap délután is találkozunk egy keveset. Hétvégére pedig be akar mutatni a családjának, anyuka már nagyon kíváncsi rám.

Aztán ismét csend. Egyszercsak a rájuk zuhanó esti erős szürküetben valami elrepül a fejük felett.

- Na, megjött a menetrendszerinti madaram, és még csak nem is késik. Látod ezt mondtam neked. - mondja Tibor. Ő a legutóbbi horgászatai alkalmával már látta többször is itt ebben az időtájban röpülni. Gyula most látja először. Végignézik a madár röppályáját, és nagyjából behatárolják a landolás helyszinét. A gyengülő fény miatt a madarat lehetetlen volt teljesen beazonosítani. Tibor szent meggyőződése, hogy ez a madár fácán. A szárnycsapkodásából és a körvonalából tényleg arra hasonlít, csak Gyulában egy pici kétely támad, mert még csak úgy este fel nem zavart fácánt még nemigen látott repülni. Szóvá is teszi fiatalabb társának, de Tibike elintézi egy kézlegyintéssel. Gyula nem érti mi a fene ez a nagy magabiztosság barátjában. - Neked mióta vannak ilyen profi madártani ismereteid? Fogadjunk ezt onnan tudod, mert neked még az ük-ük nagyapád is pásztor volt, azok meg csak értettek valamit a madarászathoz és a megszerzett ismereteket a génjeidben hordozod. - Ugratta barátját Gyuszi. Ezen összemosolyogtak, de a fiatalabb legény hamarabb komolyabb lett.

- Nézzük meg azt a madarat! És szótlanul elkezdték a pontyozó felszerelésüket összepakolászni.

Nem is kellett olyan sokáig keresgélniük, mert ahogy settenkedve közelítették a vélt helyszint szinte a lábuk alól röppent fel a madár, nem csekély riadalmat keltve a két jó barátban. Gyula kérésere megvizsgálták a helyet amiért a szárnyas itt tartózkodott. Az okát is megtalálták pillanatok alatt az erős lámpájuk fényében. A tó nem túl magas védőgátja mellett - ami a horgászoknak közlekedési út is volt egyben - a télről hanyagul ottfelejtett levágott száraz nádcsomó alá vezettett egy keskeny csapás, ami a madár földre rakott meleg fészkéhez irányította a fiúkat. A fészekben rengeteg szeplős, közepes méretű tojással.

- Ez nem fácánfészek. - Suttogta Gyula a sikeres felfedezők mámorával a hangjában. Fiatalabb barátja viszont csak nem akart igazat adni a bizonytalan megállaptásnak. Aminek a vége nem lett más, minthogy Tiborban az egekig ugrott a bizonyítási vágy. - Puszta kézzel fogom eléd hozni, holnap este. Ma már úgysem lehet mit kezdeni. - jelentette ki félig dühosen Tibor. Gyula hangos gúnyos nevetése egy darabig a fészek felett lebegett, de látva társa komolyságát türtőztette magát. Majd nemsoká elgondolkodva hazamotoroztak a langyos, békés éjszakában.

Tibor több dolgot nem vett számításba a madárfogást illetően. Először is, hogy Gyulát hidegen hagyja a dolog és mint mondta csak a végeredményt akarja látni. Szerelmes szíve csak horgászni vágyik, semmi többre. A másik bökkenő, hogy a hely ahol tegnap ültek és ahova most is szándékukban állt, foglalt lett. Méghozzá, egy hattagú Gyulával egykorú fiatal ismerős egyesületi pecások által, akik épp most készítik elő a bográcsba valót, mert pont ma estére szerveztek maguknak éjszakai horgászatot.

Kérték is kézzel - lábbal, hogy tartsanak velük, hisz van elég hely a botoknak, egy - egy tányér nyúlpörkölt úgy is jut nekik, finom házibor is akad bőséggel. A két gyermekkori barát viszont nem engedett a csábításnak. Mindenféle kifogásokat kerestek és leültek egy tőlük kissé távolabbi helyre, biztosítva a srácokat, hogy az elkészült elfogyasztott nyúlpöriről szigorú véleményt fognak alkotni és majd át - át néznek hozzájuk, az alkoholból pedig ugyancsak nem kérnek, hisz mindketten motorral érkeztek és szándékukban áll felelősségük teljes tudatában józanul azzal is távozni. Bár ezt az este folyamán nem győzték ismételgetni...

Tibor bosszankodva foglalta el az új helyet, társa viszont a pontyfogásban látott itt lehetőséget. Szépen beetették a kukoricájukat, majd mindegyik a saját maga módján süllyedt bele a természet csendjébe. Ami nem tartott igazán sokáig, mert a szomszédok hangulata viszonylag hamar fokozódni kezdett. Gyula szerint felaprítottak egy ökör megsütéséhez elegendő fát, aztán mintha a nagyothalló, nagyonokosok éves találkozójára kaptak volna ingyen meghívót online halgatták az okosabbnál okosabb véleményeket, mert halkan képtelenek voltak észt osztani. – Így nem lehet horgászni! - értett egyet a két barát. Az idő pedig, hogy teljen az orsók fékjeit kiengedték, a jelzőket beállították úgy, hogy pár lépésre eső szomszédból is lássák azokat és odamentek a jóhangulatú csapathoz.

Szilaj nevetésük közben érkezett az este, mikoris elrepült fölöttük a hajszálpontosan érkező madár. - Jé, egy fácán - jelentette ki az egyik földön kuporgó kezében poharat tartó mámoros állapotú horgász. Aki látta, vagy látni vélte a szárnyast mind igazat adott neki két betűben; - Ja. Aztán nem foglalkoztak többet a témával. Szigorúan a minisztereknél magassabb szinten folytatták tovább éppen aktuális politizálásukat. Tibike közben halkan - úgy, hogy senki meg ne hallja - megkérte társát, hogy nemsoká miután észrevétlen elsomfordál a csapatból, addig, ha kell akkor falazzon neki. Gyula bólintott, mert borzasztóan kíváncsian várta, hogy mi lesz a produkció vége és fél szemét mindíg a barátján tartotta.

Nem is vette észre senki sem Tibit a gyenge tűz fényéből elfordulni, csak Gyula. A nyúl vidáman főtt, a megkóstólására pedig egyre sűrűbben került sor. A korgó gyomrú megfáradt horgászok minden figyelmét lekötötte a nemsokára elkészülő késői vacsora. A hangoskodás is megszünt, csak éhes szemek csillogtak a kiürülő poharak fölött. A tűz lángja éppen csak lobogott, a tóban nem is olyan messze jól hallhatóan - nem tudni kinek tapsolva - ponty ugrott. Egy ideje természetes csend uralkodott a vízparton amibe bombaként robbant egy nem túl messze levő száraz nádcsomó nehéz csörgése és egy éles felháborodott madárhang. - Na, valami állat megtalált egy madárfészket. - állapította meg a csapat szakácsa. Gyula pedig majd ki pukkadt a visszatartott nevetéstől. Majd közeledő léptek hallatszottak és a gyenge tűz fényében Tibike alakja jelent meg, bal kezében egy madarat tartott. Gyula hirtelen ledermedt a csodálkozástól, de a felvillanó lámpák fényében égtelen nevetésbe kezdett. Abba sem hagyta míg teljesen meg nem fájdult a hasa. Az éhes kis csoport is nagyjából félésszel felfogva a helyzetet jót nevetett, de volt aki azt nevette ahogy Gyula nevet.

Szegény Tibike eleinte meg csak topogott egy helyben a nevetés bosszantó és égető középpontjában, mert ő is a lámpák fénypászmájában látta meg először a puszta kezével fogott madarát, ami nem fácán volt hanem gyöngytyúk. Aztán ő is rákezdte a mélyről jövő, hibáit beismerő, másnak igazat adó, nagyon ritka ember, jóízű nevetését és sokáig könnyes szemmel egymás kedvére, mint egy hangos kiálltástól medinduló magas hegy oldaláról lezúduló, megállíthatlan lavina, a hasi fájdalmakon is túl, őrülten nevetett az a pár horgász.

Mikor mindenki becsületesen kimúlatta magát jöttek a kérdések, de a "fácánvadász" igen szűkszavúra szabta a válaszokat. A fő kérdés ami pedig a tulajdonost érdekelte az nem volt más, minthogy mi legyen a gyöngyi sorsa. A csapattagok válasza egytől egyik - a tied te fogtad, vidd haza, majd lesz vele valami - mellett voksoltak. Végül is ez egy valahonnan elvadult gyöngyi, ha más nem is, de itt kint a róka előbb - utóbb elfogja. A néhai gazdáját pedig nem ismeri senki sem, meg hát meg is érdemli, miért nem vigyázott rá eléggé. Azzal a két barát elindult a helyükhöz, hogy valami megoldást keressenek a madár élve fogságban tartásához. A legjobb ötletnek a nagy falfestékes többnyire etetőanyagokat tároló műanyag vödör jöhetett csak számításba. A tartalmát egy a szomszédból elkért zacskóba rakták, a vödör aljába vastagon füvet téptek és erre helyezték a lazára megkötött lábú madarat. Az dézsa tetejét jó nagy réssel rögzítették, hogy a zsákmány meg ne fulladjon.

Épphogy elhelyezték az ideiglenes kalitkában a szárnyast, Tíbor jobb oldali kapásjelzője hirtelen a vízbe pottyant. Az eseményt azonnali lefogott dobú bevágás követte. A horog jó súlyt ütőtt és az aránylag hosszú fárasztás után egy négy és feles gyönyörű, hibátlan tőpontyot merítettek ki a tóból. A locsogásra a szomszédból is odajöttek a fiúk. - Na, barátom ez a te estéd! - veregette vállon Gyula fiatalabb barátját. A többi horgász is mind gratulált neki. Ahogy nemrég Tíbor volt a nevetés középpontjábn, most úgy fürdött a dicsőségben.

Később, mikor elcsendesült minden, a párás, derűs éjszakában csak a kanálcsörgés és a vékony csontokról a kellően megfőtt vajpuha hús lecuppogásának hangjai voltak hallhatóak. Az izletes, enyhén savas, nehéz házi bor és a tóparti kellemes levegő kellően előkészítette a füstös, frissen főtt, finom, forró, bográcsos étel helyét. A fiúk, mint beérkező éhes diákok vasárnap este a kollégiumi szobában, egymás kedvére ettek. A bogrács alját nemrég sült félmeleg fehér kenyerükkel fényesre tisztitották, így köszönve meg szavak nélkül a szakácsuk fáradozását. - A foglalkozás elérte célját! - konstatálta a tányérját legutoljára letevő Gyula és azzal mindenki telehassal, elégedetten az emésztéssel elfoglalva "koncentrált" tovább a horgászat örömeire. Volt aki az ideiglenes fekhelyén nagyokat szuszogva szinte azonnal elaludt, volt aki még az isteni itallal tovább itatta a nyulat.

Jól megrakták száraz fával a pislákoló tüzet, nagyobb fényt gerjesztve a tábor körül. A félhold is jó magasra kúszott az égen, halvány hamis fényével árasztva el az éjszakát. A két jóbarát már a távozásra gondolt, mikor hihetetlen módon ugyanúgy, ugyanabból az irányból, a sápadt holdfényben ismét egy fácánszerű madár röptére figyeltek fel. Ezt a pilledő csapat tagjai nem is látták. A két barát közt gyors szemkontaktus váltás történt. Tibike alig észrevehetően egy kettest mutatott az ujjával. Öt perc múlva nem volt a táborban. Negyedóra múlva ismerős nágcsörgés, majd Tibor egy újjabb madárral érkezett. Ami nem volt más, mint az előző gyöngytyúknak a párja. A csapatból ez most nem váltott ki olyan heves nevetést, mint az előző szituáció, sőt a kérdések is elmaradtak.

Hosszas tanácskozás után a madártulajdonos úgy döntött, hogy a szerelékes "szimatszatyrába" rakja a második szárnyast. Persze előtte a tartalmát átöntve a Gyuláéba. - Na, így majd csak kibírja hazáig, a kiegészítő felszereléseket meg majd kiválogatjuk egyszer. - közölte barátjával. Azzal nagyon óvatosan a kiszuperált katonai vegyvédelmi táskájába helyezte a második tollast. Ráhajtotta gondosan a táska fedelét és lazán becsatolta. - Te, nem fog ez így megfulladni? - aggodalmaskodott az idősebbik cimbora. Mire a kérdés elhangzott addigra Tíbor benyúlt a fedél és táska oldala közötti résen és nyakig kihúzta a madár fejét. Ahogy meglátta ezt a barátja, újra elkapta a röhögőgörcs. - Madáhárfejehes szimahat! - visította a tréfás éjszakába hangos nevetéssel. Mi tagadás, elég muris látvány volt, ahogy egy vászon táska felső sarkából egy meglepett, sorsába beletörődött gyöngytyúkfej figyel némán.

A kellemesen fájó szinte abbahagyhatatlan nevetés után gyors összepakolás, madár ellenörzés, a szomszédoktól rövid búcsú után méggyorsabb tojásösszeszedés és óvatos, de tempós Tíborékhoz tartó rövid segédmotorozás következett.

- Ne szóljunk Csabának? - kérdezte Gyuszi. - Éjjel két óra van és itt van nála a barátnője is. – közölte lemondóan a madarász. Ez nem indok! Hadd lássák csak bátyádék is milyen szerencsés voltál ma. – biztatta társa. Jól van felkeltem őket, addig tedd a pontyot abba a műanyag kádba, eressz rá vizet, ezt lássák meg először, a madarakkal ne törődj, majd, később mintegy mellékesen előveszegetem és megmutatom nekik, had csodálkozzanak. - mondta hirtelen, mosolyogva a legfiatalabb horgász. Gyula vállat vont és elhelyezte a halat ahogy barátja kérte és várt. A szárnyasokra rá sem nézett.

Kisvártatva egy kimondhatatlanul kába fej jelent meg az ajtóban, amit követett két szelíd álmos szempár. Meggyújtott cigarettával szája sarkában kívánt jó estét és fogott kezet Csaba Gyulával. Két pöfékelés között az előbb még a szerelmes álmok világában poroszkáló tekintet a kádban lévő pontyra siklott. Csaba miután kellőt szívott a cigijéből, a jobb keze két ujja közé fogta és úgy mutatott a pontyra. - Ezért kellett felkelni? - kérdezte kissé ingerülten. Gyula mire füllenthetett volna valamit, megjelent Tíbor is. - Szép ugye? - kérdezte vidáman. Bátyja nem szólt. Fogtak ők már ennél nagyobbat is, nem nagy szám, főleg most kiváltképp érdektelen, hogy itt alszik nála a szíve választottja. Öccse közben szép óvatosan elkezdett a sötétből a világosba pakolni.

Legelőször a "szimatot" látta meg a villanyfény. A szerelmespár némán, mit sem sejtően dohányozva figyelte az eléjük kerülő táskát. Nem úgy Gyula, mert egy pillanattal hamarabb vette észre társánál, hogy annak eltünt a sokat kinevetett madárfeje. Ahogy Tíbor is észrevette, azonnal a földre rakta, mellé térdelt és gyorsan felnyitotta a "szimat" fedelét. Belenyult majd kivette a madarat, aminek a nyaka úgy lógott a testéről, mintha egy darab napon felejtett öntözőcső lenne. Félig nyitott élettelen szemei fölött piciny taraja a földet súrolta. - Megdöglöttél!? - ordította minden elkeseredettséggel hangjában. Majd gyengéden a táskára fektette a halott madarat és a méregtől, szégyentől vörös fejjel, dacosan, mint egy hisztis kislány elszaladt a többiektől.

Csaba és szerelme még mindíg nem értett túl sok mindent az egészből. Gyula pedig a másik gyöngytyúkért kezdett aggódni, amelyik a vödörben tartózkodott. Már csak azért is, mert mielőtt elindultak annak a fedelét teljesen rányomták az edény tetejére és ha a szatyorban ahol a párja szabadon kapott levegőt, nem bírta, akkor mi lehet a szűkös zárt helyen. Gyuszi félve, mindenre felkészülve, lassan kezdte meg a tető bontását. Csabáékra is ráragadt valamiféle kíváncsiság. Kinyújtott nyakkal nézték az egyre jobban eléjük tárolódó vödör tartalmát, amiben egy madár gubbaszott. Értelmes, élénk tekintete rájuk fordult, olyasmit sugallva, hogy mit kerestek és mit háborgattok, hagyjatok már békén.

- Legalább ez él! - fújta ki Gyula nagyot nyögve a benttartott levegőt. Aztán megmutatta mind a tizennyolc épen maradt tojást is. - Szóval ez lett volna a nagy fogás. - Sóhajtotta a kisöccs helyett az idősebbik horgász. Majd részletesen elmesélt mindent a tövétől a hegyéig, nem kis nevetést generálva az éjszakában.

Másnap, azaz aznap kora délután Gyula Éváék vendégeskedett. A találkozásukat követően azonnal mindent elmesélt a lánynak, ami az éjszaka velük történt. A poénos részeknél jóízüeket nevettek mindketten. Az illedelmes szülői bemutatkozások után a családi asztalnál fojt a kissé eröltetett, zavart beszélgetés. Az ebéd tálalásáig több mindenről esett szó. Valahogy talán a feszültség oldása miatt, vagy mert első benyomásra is szimpatikus volt az új udvarló, anyuka beszélt többet. A forró tyúkhúsleves kanalazgatása közben Gyulát heves köhögőroham fogta el, mikor kiderült, hogy ünnepi menüt eszik és hogy ilyen és ehhez hasonló alkalmakra mindíg valami különleges ételt készít a mama. Mára például gyöngytyúkleves lett volna a régóta nevelgetett két gyöngytyúk egyikéből csak az a baj, hogy egy ideje nem találja őket az udvarukon sehol sem.

Egy fiatalember áll pergetőbotjával a kedvenc folyója partján. Szemével a lenyugvó napot kémleli. Fárasztó nehéz napjába egy cseppnyi gyönyörűség kúszik, ahogy szenvedélyesen figyeli a fényváltást. Két apró gyermek boldog édesapja, akiket együtt nevelnek imádott feleségével. A jelenlegi életével már régen elégedett. Kicsiny gyermekkora óta megszállott horgász, ha teheti mindíg vízközelben tartózkodik. Nyár eleje van, az idő tiszta, az éj holdtalan. Egy bagoly repül el fölötte és abban a pillanatban a tarkójára csap a kezével. A tenyerében marad a néhai vérszívó kilapított teste. Hitrelen, majdhogynem beleszédül, régi megkopott képek villannak fel szeme előtt. Négy fenekezős pontyozó bot, két fácán, ami nem fácán, rengeteg önfeledt nevetés, egy rég elfeledett szerelem és már egy ki tudja mikor véget ért gyermekkori barátság. Ami abból maradt azt mind a két kezében tartja; az egyikben a horgászbotja, amit míg él ki nem ad a kezéből, a másikban pedig a kimúlt szúnyog. Rendőrszúnyog. Még egy ideig megkövülve nézi a a néma halott rovart. Majd mosolyogva fujja el tenyeréből a parazitát. – Talán így van ez jól! – gondolja magában. Elégedett ábrázatát nem láttja senki más csak az aznapra kihunyó fény utolsó szikrája, ami azonnal magával is rántja mindörökre. Wobblere pedig a lehető leglágyabban ér vizet valahol a folyó egyik, mély törés által keletkező ígéretes burványban.

Írta: Gyöngy László

- Holnapra hozzatok gyurmát gyerekek! - mondta a tanító, mielőtt megszólalt a kis iskola csengője. Még nem futotta elektromos berendezésre, egy nagy öreg harang bús, szomorú kolompolással jelezte a nebulóknak, hogy vége az órának. A fiúk, mint ahogy a nagyfiúktól látták, kezetfogtak egymással és odaszaladtak a szüleikhez akik büszkén, csillogó szemekkel várták őket.

Így csinálta ezt a mi kis hősünk is akit az édesanyja várta, kinek a munka után az első útja mindig a gyermekéhez vezetett. Séta közben elmesélte, hogy mi jókat csináltak az iskolában, hogy mennyi új barátja lett ezen a szép napsütéses napon. 10 percnyi volt a séta, de mint minden gyerek, ő is nyitott volt a világ csodáira, érdeklő tekintettel vizsgált meg minden élőlényt és élettelen tárgyat, összegyűjtötte az utcán élő sáskák nagyrészét, persze csak egy rövid tanulmányozás erejéig, így az idő is eltelt.

Hazaérkezvén gyorsan ledobta a táskáját és édesapjához szaladt.

- Apa apa! Mikor megyünk?- Kérdezte édesapját, aki persze már rég elkészült a pakolással.

- Ha megeszed az ételt, akkor már mehetünk is!- Mosolyogva jött a válasz.

Az evéssel nem volt gond, így pár perc mulva már úton is voltak az egyik jóléti tóhoz.

Ahogy kiértek, a kissrácot úgy kellett visszafogni. Tele volt energiával, pakolt és persze a szája be nem állt.

- Nyugi! Ne kapkodj, mindent csak szépen lassan, nem kell síetni, hisz nem hajt a tatár?

- Ki az a tatár?- Kérdezte hősünk, de csak egy mosolyt tudott kicsalni az apja arcára.

- Inkább mutasd meg mit tanultál otthon a kertben!- Jött a válasz és már a gyermeke kezébe is nyomta azt a rövid kb. másfél méter hosszú kis teleszkópbotot, amivel otthon tanítgatta a horgászat különböző technikáira.

Húzott egy jó nagy eresztéket, felcsalizta a kis horgot és bedobta fiának, aki már várta is a kapást.

- Apa! Itt nincs hal!- 10 percet nem volt bent a kis felszerelés, de már a kis hősünk nyugtalan volt.

- A horgászat legfontosabb szabálya, a nyugalom!- Próbálta nyugtatni gyermekét, miközben a saját botjait készítette elő.

Két nagy teleszkópos fenekezős bot 2-2 horoggal felszerelve. A kosárban kukoricadara egy kis kenyérrel összegyúrva, hogy kitartson a horgászat végéig, a horgon meg csonti és pufi szendvics. Ahogy felrakta a két csipeszt a damilra, majd beállította, hogy a víz felszíne felett 1-2 centivel lógjanak, elvette a kis tanulópecát és megpróbált vele ő halat fogni, hogy példát mutasson. Eltelt pár perc kapás nélkül, mikor már a gyermek kezdett elszomorodni, jött egy kis remény:

- Miért nem próbáljátok meg a kis kanálisban?- Egy kedves horgászkolléga szólt a szomszédból.

- Nincs is ebben hal!- Válaszolta az apa, de mikor a szomszéd egy tenyeres kárászt emelt ki a csatornából, ami a tó közvetlen közelében van, már állította is be a fiának az eresztéket.

Az első próbálkozás egy nagy törpeharcsát eredményezett.

Látni kellett volna a gyermek arcát. Az a döbbenet utána meg boldogság.... Leírhatatlan!

Már nyomta is a kezébe a botot, hogy a kissrác is bemocskolja a kezét. Mint lenni szokott, ahogy beállt az úszó már merült is el. Hősünk kicsit sután, de annál nagyobb vehemenciával vágott oda acsalival eliramodó halnak, ami az előzőnél nagyobb törpeharcsa volt.

Nem is kellett több. Öröm és boldogság.

- Holnap ezt elmesélem az iskolában!- Ugrálva és kiabálva tudatta az apjával, aki elmorzsolt egy könnyet a szeme alatt.

Így ment ez a délután folyamán, jöttek szépen libasorban a törpék, kárászok, vörösszárnyúak és még 1-2 kisponty is tiszteletét tette. Az apa fél szeme a fián, a másik meg a csipeszeken voltak. Egyszer csak az egyik csipesz emelkedett 10 centit és meg is állt abban a pozícióban, majd ismét emelkedett ekkor eljött a bevágás pillanata.

A bevágásban benne maradt a bot, nem is kellett töb a fiúnak, már dobta is le a pecáját és szaladt is az apjához, hogy a merítőt előkészítse. Merített már neki előtte egy-két kisebb halat, így tudta a tortúrát.

- Ez amur lesz, majd én megmerítem mert kiugrik abból a merítőből!- Nyögte ki az apa, akit sétára kényszerített a hal, még ilyen erővel nem találkozott.

Eltelt 10 perc, már el is hagyták a helyüket, hisz a hal átment egy szomszéd horgász felszerelése fölött, de nem állt meg, haladt tovább semmi fáradság jelét nem mutatva.

Lassan elért a tó végébe, így fordult egyet, de már egy kicsit fentebbi régióban mozgott. A gyermek csendben izgulva követte apját és próbálta ellesni a fárasztás csínnyát-bínnyát. Egyszer csak eljött az idő! A lábuk előtt járt a hal és amikor feljött, mindkettőből kitört az öröm.

- Folyami!- Kiabálták egyszerre, majd nyúltak, illetve nyúltak volna a merítőhöz.

- Ez nagyon kicsi lesz neki, szólj már a bácsinak, hogy hozzon egy nagy merítőt!

A fiú szaladt ahogy csak tudott, de már jött is a szomszéd és segített megmeríteni az akkorra már teljesen kifárasztott halat.

Leírhatatlan volt az az öröm, amit együtt éreztek. Mérni nem tudták a hal súlyát, hisz kiakadt az 5 kilós mérlegük, így otthon egy nagy mérlegen sikerült lemérni. A mérleg 12,5 kg-nál állt meg és 114 centmétert olvastak le a hossz lemérésekor.

A gyermek persze hazaérkezvén egyből elaludt, a nagy izgalom és a friss levegő megtette a hatást.

Másnap az egész iskola a nagy fogástól hangzott, minden barátjának büszkén mesélte, hogy az ő apukája a legügyesebb horgász a városban, hisz milyen nagy és gyönyörű halat fogott.

Lehet egy tippetek, hogy mit alakított gyurmából! :)

U.i.: Igaz történet....

Azóta eltelt 18 év és az emlék örök marad! Ma már inkább a gyerek tanítgatja az apját, hisz változnak az idők és a felszerelések is! :)

Írta: Nagy Tamás

Ismét egy gyönyörű napfelkeltének vagyok munkám vége felé a tanúja. Most kivételesen nem érzem az éjszaka fáradalmait. Az ereimben a szokásosnál erőssebben lüktet a vérem. Nemsokára feleségemmel találkozom aki az otthonunktól aránylag távol lévő munkahelyemen fog rám várni és együtt indulunk tovább az előre közölt helyszínhez. Érdekes, nem mindennapi horgászatnak nézünk elébe. Pergető horgászataink során szándékunkban állt legalább egyszer kipróbálni a pisztrángsügér horgászatát. Ennek megvalósítására elsősorban a megteendő kilóméterek, a naprakész megbízható információk, a megfelelő felszerelésigény és az ezekkel járó, mondhatni tájékozatlanság miatt nem került eddig még sor.

Egy pár napja kaptam egy véglegesre pontosított meghívót emailban, ami félretolt mindenféle kifogást. A meghívottak között szerepelnek elismert horgászszakírók és neves blogírók is. Megtiszteltetésnek vettük a levelet, de azért álmunkban sem gondoltuk volna, hogy az első feketesügeres horgászatunk ilyen nagyszerű emberek jelenlétéhez fog fűződni. A hal megfogása innentől kezdve majdhogynem másodlagos lett.

A megbeszélt időpontra való érkezés után, kérésünkre profi szintű legyesbemutató, a közelben napijegyváltás, egymásnak bemutatkozás, talán soha véget nem érő eszmecsere, majd jó hangulatú fotózkodás, részünkről egy kis szakmai tanács kérése és irány a vízpart.

A fiúk készségesen válaszoltak minden kérdésünkre, megosztották egymás tapasztalatait. A magunkkal vitt, számításba jöhető műcsali készletünkből Csaba segítségével kiválasztottuk az arra alkalmasakat. Majd még kiegészített bennünket d.s. horgokkal és a jelenleg aktuális színű pár darab gumiféreggel. Páromnak a vékony fonott zsinórja után fluorokarbon előke került a speciális horoggal, öblébe egy sötétebb tónusú műgilisztával. Zoli 8 - 10 gr - os csúszóólmokat nyomott a kezembe, ellátott még bennünket hasznos tippekkel és indultunk a többiek után horgászni.

Mi ketten Csabáékkal tartottunk, mint a kiskacsák sorakoztunk utánna a rövid stégen. A négy tagú sort én zártam, mire utánnuk tipegtem és az első bizonytalan dobásra lendült volna a csodacsalim, vezetőnk egy határozott bevágást követően fársztott is egy szép halat. Legalább most már élőben is láthattunk feketesügeret...

A visszaengedés után nem sokkal a többiekel ellentétes irányban indultunk a következő helyhez. A horgászbéállók előtt nagyon óvatosan közlekedtünk, mert a partközelben tartózkodó sügér hamar kiszurhat minket és az esélyünk a megfogásra minimálisra csökkenhet. Nagy öröm volt, mikor megláttuk az első nagyszájú halunkat a vízalatt úszkálni. Hol eltünt, hol megjelent, olyan volt, mintha egy láthatatlan elipszis pályán körözne. A mozgatott műcsalijainkat messziről követte, egész közelről szemügyre is vette, de megfogni nem tudtuk. Látványnak nem volt elhanyagolható az egyszer biztos.

Kisvártatva a harmadik helyemen, egy stégen dobálok, mindenféle hit és meggyőződés nélkül. A körülöttem lévő vízivilágot kémlelem a polárszemüvegemen keresztül. Mikor tőlem jobbra a part irányában a víz alatt egész mélyen, alig láthatóan sötét foltok cikáznak. Természetesen feketesügerek, olyan, mintha civódnának, egyik zavarássza a másikat. Aztán eltűnik mindegyik. A nekem szokatlan műcsalim újra lendül, lassú süllyedése közben, a semmiből hirtelen megjelenik egy árny. Méretéhez képest hatalmasra nyíló szájában egy pillanat tört része alatt vész el a hosszú műgiliszta. A boton alig észrevehető a kapás. Berántok. A hal megakad, azonnal védekezésbe kezd és az óriási szájból kiakad a horgom. Kapufa. Párom közben óvatosan mellém lopódzik és együtt vallatjuk tovább a vizet. Nemsoká neki van kapása, de az ővé is lemarad. Távolabb Csabáéknál locsogás, párjának van éppen hala. Örömteli a hangulat.

Nálam pedig eljött a kísérletezgetés ideje. Találomra egy zöldcsillámos kétfarkú twiszterrel kezdem. Első bevontatásra bele is csimpaszkodik egy sügér, ami félúton elköszön. A twisztert nemsoká egy pirosfejű ezüstcsillámos gumihal váltja. Amivel a második dobásra megörvendeztet életem első pisztrángsügere. A fogást követően, úgy nézegetem, mintha egy értékes ékszert tartanék a kezemben. Pár kép és mehet is vissza. Valójában ezért az élményért, jöttünk.

Páromnak még azon a helyen volt egy leakadó hala, ami letépte a horgáról a műcsalit. Ami nem veszett el örökre, mert később a vízfelszinen "kihalásztunk" és újra csatába küldtünk.

Sokáig nem volt kapásunk, viszont sok sügeret láttunk a tiszta vízben. A közvetlen mellette elhúzott műcsalijainkra rá sem bagóztak.

A nap már magasan, erős fényével tűzött ránk. Csabáékat bevárva indultunk vissza a kiinduló pontra. A többiek időközben átmentek egy másik tóhoz. Úgy gondoltuk dobunk még párat a legelső helyen. Mi kihúzódtunk balra egy úszóstég mellé.

Első bevontatásomat egy kisebb sügér kíséri majdnem a partig. Második dobásnál a hal, az aránylag messzebb lévő, lassan süllyedő csalim felé indul, mikor a twiszterem alatt egy másik, nagyobb feketesügér a semmiből előterem és beszippantja a zöld twisztert. Egy kicsikét kivárok és egy jó akadás után kisvártatva a kezemben pihen második pisztrángsügerem. Valamivel nagyobb, mint az első. Pózolunk a gép előtt egy keveset aztán megy is vissza.

Kevés pihenő után, egy másik tóhoz mentünk. A sekély, partközeli, átlátszó vízben jól kivehetőek voltak az apróköves, sóderos aljzaton a többnyire kör alakban, tisztára sepert kavicsok. Ezeket mindíg - ha nem is látszott eleinte - egy feketesügér őrízte. Volt amelyik oda - vissza úszkált és volt amelyik mozdulatlanul figyelt. A feléjük húzott műcsalira számomra igencsak meglepő távolságból reagáltak. Mérlegelésük eredményeképpen legtöbbször, csak úgy mellékesen, megnézték azokat. Volt, hogy a territóriumuk közelében lévő mozdulatlan csalikat pedig, egy - két centire a szájuktól hosszasan szemmel tartották. Nem tudom meddig lettünk volna ilyenkor mozdulatlanok, de legtöbbször én vetettem véget az idegjátéknak, mihelyst megmozdítottam a csalit, újra érdektelené vált számukra.

Így telt a délutánunk - még kevés - hátralevő része, halat viszont már nem tudtunk többet fogni. Később Csabáéktól búcsút vettünk, megköszönve a szíves invitálást, az önzetlen segítséget, a mai napi élményhorgászatot és mi ketten úgy döntöttünk visszamegyünk az első tóhoz. Azt is inkáb körbesétáltuk, mint horgásztunk. A két főből álló legyes csapat is velünk együtt, gondolt a távozásra. (A többiek hollétét nem ismertük). Míg a gumicsónakjukat csomagolták, addig még a legyezésről beszélgettünk egy keveset. Aztán a hazaútra koncentráltunk.

Sajnos a feleségemnek nem sikerült egy feketesügeret sem fognia. Csalódottság mégsem látszott rajta. Az úton elemezve a dolgokat egyszer csak kijelentette, hogy nincs is olyan messze ez a tórendszer, eljöhetünk máskor is. Igazat adtam neki, mert valahogy úgy érzem, hogy nem utoljára jártunk Délegyházán.

Írta: Gyöngy László

Fotók: Gyöngy Alexandra

Elmélázva, szerencsétlenül űlök az egyik hűvös reggel a tóparton. Számítást végzek az idén megfogott halaim számáról. Bonyolult matematikai műveletet nem igen igényel a dolog, mert azt a két januárban megfogott csukámat gyorsan össze tudom adni. Jött hozzá még öt frissen telepített háziállat, de őket valahogy nem veszem most kopoltyú számba. Most mégis pontyozok, amúrozok vagyis kukorica van a horgomon.

Mély gondolataimba bombaként robban egy ismerős hang. - Te meg, mit csinálsz!? - ijeszt meg Attila batátom. Erélyes hangsúlya olyan, mintha rosszban sántikáló emberre szólt volna rá. Válaszolnom nem kell; - Ennyire rossz a helyzet? - mutat a botokra. - Ráadásul két bottal ... fenekezve? - kérdi hitetlenül. Mosolyogva nyújtok kezet és hozzáfogok felsorolni, hogy jutottam idáig.

Eddig a környéken minden ellenem játszott. Ahogy lejárt a csuka tilalma másnap a megye határfolyón pillanatok alatt másodfokú lett az árvízkészültség, az öntözőcsatornákat éjjel - nappal gőzerővel szivattyúzták. Hatalmas belvizek keletkeztek mindenfelé a térségben. Aztán a tavon a telepített istenhalak miatt tíz napos teljes tilalom lépett életbe. A tavaszi harcsák megfogása, mindvégig eredménytelen maradt. A süllő oltalom lejártával három nappal, a tóba egész nagy mennyiségű tenyérnyi kárász érkezett. Jött aztán egy pár napos szépen, felmelegedett hőmérsékletű időjárás. A harcsáknak felkínált csalik mégis érintetlenek maradtak, volt, hogy a szereléseink közvetlen közelében raboltak, de a mi horgaink akkor sem kelletek nekik. (Amin egyáltalán nem csodálkozom). Más vizekről persze folyamatosan kaptam a harcsafogásokról szóló híreket. Most meg Pongrácék voltak hűek önmagukhoz. Ügyesen lehűtve levegőt és vizet egyaránt. Az ivások (ahol elkezdődtek) félbeszakadtak. A folyónk jelenleg szépen húzódszkodik a medrébe. A vize erőss frissen főtt tea színére hasonlít. A szaga kissé kellemetlen. Bár hallottam felőle halfogásról, de én még várok egy keveset. Legalább a szine jöjjön vissza.

Ötödik hónap közepe van, rámférne már némi sikerélmény. Ennek érdekében jobb híján kénytelen vagyok kissé felhagyni a telepítésre ítélt békés halak iránti fellengzősségemmel. Leporoltam a régi sok pontyot látott fenekezö botjaimat, etetőkosárba etetőanyagot gyurtam, a horogra három szem puha kukoricát raktam, kapásjelzőnek kölcsönkapott kutyafület biggyesztettem és csüccs.

Eddig bő négy óra elteltével hat kapásom volt, egy kihúzás után hosszan ejtett és bevágásnál meg sem akadt. Aztán négy gyönyörű spanolás után mind megakadt, de az első métereken az összes elköszönt, pedig a második után nagyobb horogra váltottam. Később egy meglett, ki is jött a partig, de azt meg sem merítettem, alányúlva kézbevettem és a horgomat még a vízben fordítottam ki a szájából. Lehet, hogy megvolt méret, de nagyon satnyának találtam. Valahol ez volt az a pont, mikor rájöttem, hogy megint totál rajtam van a szívató.

Később kisétált párom is a két pici gyermekünkkel. Öneki is jutott egy kihúzós kapása, de ugyanugy járt, mint én, hala nemsoká elköszönt. Ezen már nem is bosszantottam magam, viszont az idő tiszta és meleg lett. A kudarcom pedig utólagos maradt. Ennyit a sikereimről.

Végérvényesen be kellett látnom, ha horgászni akarok az én szájízemnek megfelelően, akkor messzebb kell mennem a kedvenceimért. Bár az előjelekből ítélve máshol sem lehet valami rózsás a helyzet. Viszont a pergetés az pergetés, főleg, ha régen várt és folyóvizi.

Az alkony már a Kfcs felé vezető úton talált bennünket pergetőfelszerelésünk társaságában. Út közben a halfogás iránti aggályomat erősen fokozta még az a tény, hogy éppen hétvége van. Nem is kellett benne csalódni, hiszen a hétvégi házak udvarai tele voltak élettel és illatokkal, mintha egy nagy szabadtéri sütéses - főzéses - grillezéses verseny kellős közepén haladtunk volna keresztül, csakúgy cirógatta orrunkat a készülődő ételek jellegzetes, ínycsiklandozó illatáradata. Aminek a ténykedésével mélységesen egyetértünk, mert legjobb kikapcsolódások egyike a világon...

A kiszemelt helyeink pedig persze, hogy foglaltak voltak. Egy keveset nézelődtünk, majd elkezdtünk szerelni és az egyik talpalattnyi helyen, úgy, hogy véletlenül se zavarjunk senkit, negyed keddvel elkeztünk pergetni. Mondanom sem kell, hogy a víz teljesen halott volt.

Ahogy ólomlábakon, lassan ereszkedett a reménytelennek vélt este, úgy fordult kedvezőbbre a helyzetünk. A sporttársak egytől - egyig hagyták el a horgászhelyüket. Magunkra hagyva minket. Nemsoká beállt a csend és apróbb rablások hangjait véltünk felfedezni. Majd tőlünk messzebb nagyobbakat is, amit közös megegyezéssel harcsának véltünk.

Csalinak egy Team Esco - t kötöttem. A kavargó, örvénylő sodrásba dobtam. Amint a zsinóróm kifeszült azonnal éreztem a veretését. A bot lefelé tartásával a lehetőségekhez képest a vízfelszin alá bújtattam a fahalat. Ahogy elérte a kívánt mélységet elkezdtem magam felé húzni. Alig indítottam meg, valami hirtelen és számomra hihetetlen módon odakapott. Abban a pillanatban hangosan kétszer is elmondtam: - Halam van!

A fárasztás rövid, de az egész művelet annál felejthetetlenebbre sikerült. Nemsoká a kezemben pihent első idei süllőm. Mit mondjak, fene mód örültem neki. Nem volt egy nagy példány, de a jelenléte annál többet jelentett számunkra. Úgy döntöttűnk megtartjuk. Gyors, kíméletes altatás után folytattuk tovább a horgászatot.

Páromnak egy F 9 - es sfc - t ajánlottam. Nem is kellet sokáig várnia, mert arra is ráragadt egy süllő. Nagy volt az öröm. Immáron mindketten fogtunk. Bár ez a hal kissebb volt az előzőnél, de láthatólag is méret fölötti. Hosszmérés nélkül engedtük vissza a folyóba.

Elégedetten folytattuk a horgászatot. Egy jó ideig semmi sem történt. Legfeljebb csak annyi, hogy úgy tünt mintha valami, hajtaná az apróhalat. Jó pár dobás után a sodrásban valami izomból ráütőtt a műcsalimra. Hosszabb harc következett, mint az első halamnál, mert egy kis időre beállt a sodrásba. Aztán pedig, rövid pórázon locsogtunk. Pillanattal később a fejlámpánk fényében egy fényesen tükröződő ezüstpikkelyes halat fedeztünk fel. Tett még egy fáradt kört és óvatosan tarkón fogtam az éjjeli balinomat.

Méret körüli lehetett, nem mértem meg, nem érdekeltek a számok, pár kép és mehetett is vissza. Némán oldottuk le műcsalijainkat a zsinórjainkról. Tökéletesen elég volt aznapra a halfogás öröme.

Itt az este folyamán visszacsöppentem a rég várt kis horgászvilágomba. Ráadásul eredménnyel is járt, azt hiszem nem is kellhet ennél több.

Írta: Gyöngy László

Ma zajlott le a megyei, amin Tünet S.E. néven indultunk. Sok beszámolót nem tudok sajnos írni, hiszen nincs miről! Az időjárás már-már szélsőségesnek nevezhető, a halak kapókedve egyenlő volt a nullával és még a helysorsolásnál is belenyúltunk kicsit.

4-en 3 kilónyi hallal, nagyon sok helyezési számmal a 9. helyre értünk oda, a regisztrált 14 csapatból.

A csapat tagjai: Ifjú Szabó Zsolt, Bernáth István, Gali Zoltán és jómagam, Nagy Tamás.

A lebonyolítás is hagy egy kis kivetni valót maga után, hisz 6:30-ig volt gyülekező, a horgászat viszont csak 10-kor kezdődött.

Zsákmányunk nagy része apró sügerekből, naphalakból apró keszegekből( vörösszárnyú, dévér) és egy komolyabb, olyan fél kilós forma bodorkából( Gali Zoli fogta) állt!

Írta: Nagy Tamás

Fényképezte: Kiss Ákos

Éjjel kettő óra huszonhét perc. Számomra nem éppen szokatlan időpont. Odakint az utcán feltűnő a csend. Egy autó suhanását sem hallani. A városon keresztülhaladó román kamionok sem találják meg percenként a lépcsőházünk előtti főúton a rég megsüllyedt csatorna fedeleket, amellyeken, ha áthaladnak robaja felér megannyi felrobbanó kézigránáttal ahány tengelyesek éppen az út királyai, háborús helyszint idézve a frissen ideköltözött, vagy ezekhez a zajokhoz hozzá nem szokott polgárokban. Kamionstop, jut eszembe. Igen, ismét hétvége van.

Horgászni indulunk. Az előző négy horgászataim közül egytlen egyszer nem sikerült csak halat fognom. Fogott akkor mindenki más, csak engem került a szerencse. Szandinak és Attilának több kisebb balinja akadt. Nem csekély fogásélményt okozva nekik. A helyi erő egyik megtestesítője Taki, akkor egy szűk kettes balint varázsolt ki eddigi szűz wobblerével, amit én etalonnak tartok. Később ds módszerrel egy kissebb süllőt fogott. Az aznap utolsó halát Attila zsákmányolta "No name" wobblerével ami egy harmincnégy centi hosszú süllő képében mutatkozott. A többi alkalmaimra halfogás terén nincs panasz.

Megszólal mellettem Bence telefonja, amin fél háromra állította az ébresztőt. Hosszadalmasan cseng, de reakció nincs. A srác hanyattfekve nagyokat szusszanva jóízüen alszik. Tudom, az a három és fél óra alvás nem túl sok, de a szenvedélyeinkért néha kénytelenek vagyunk áldozatokat hozni. Nem szívesen teszem, de óvatosan megérintem a vállát. Azonnal felébred és egy háromnegyed óra múlva a Kfcs partján vagyunk.

Nem teljes már a sötét, az égbolt, mintha megreccsent volna, halványan a magasban világosodni kezd. A fák körvonalai a közelben immáron kivehetőek. A vizet és partját fogva tartja még az éjszaka erőtlen marka. Horgászbottal a kezünkben óvatosan lelópódzunk a helyünkhöz. Aktuálisnak vélt wobblereket akasztunk a zsinórunk végeire és indulhat a műcsalik tánca.

Dobunk párat mikor a másik oldalt dobótávon belül balinrablás hallatszik. Nem késlekedem a Team Esko - t izomból a rablás irányába küldöm. Másodperceken belül balingyereket fárasztok. A loccs - poccs és a búcsúpuszi után másfelé helyezkedem.

Bendzsó kapástalan. Kisvártatva majdnem a balin fogásának színhelyén hatalmasnak tűnő cuppanós süllőrablás. A TE - t lecserélem, helyébe az etalonomat akasztom. Vízre érés után mélyebbre süllyeszteném, de félút tájékán valaki belenyúl a műhalam táncába. A horog űl és rövid fárasztás után egy szűk negyven centis süllő mereszt rám nagy értetlen szemeket, mert valószínűleg nem érti, hogy, hogy kerül elém és miért csapta be így az ideiglenes táncpartnere.

Ekkor már látni lehetett a kristálytisztára letisztult szelíd folyó világoskék színű vizét. A nap is halványan erölködött a meg - megtörő sötét vöröses hajnali felhők mögül, hogy rákacsintson a főcsatorna vizére. Valahogy olyan volt, mintha egy hatalmas gonosz varázsló gigászi üveggömbjében állnánk és a fejünk felett összegyült, oszladozó mérges, mindenféle színű füstjein keresztül reményteljesen bámulnánk a kívülről áthatoló életmentő fényforrást. Sajnos ez a hátborzongatóan gyönyörű napfelkelte számunkra egyet jelentett a kapásaink számának lecsökkenésével. Nem is volt már ezután csak egy pár ütésünk.

A nap valószínüleg megsértődhetett rám a csúnya gondolataim miatt és a csatorna feszített víztükrét hideg, metsző széllel korbácsoltatta. Túl sok idő nem kellett, hogy egész testünket átjárja az évszakhoz képest is útálatos szél. Ha nálam lett volna a termo ruhám minden bizonnyal felveszem és tovább kínzom a türelmemet, de így be kellett látnom, hogy értelmetlenné vált a további horgászat. Bencével némán összenéztünk, megvontuk a vállunkat és jól átfázva ebéd előtt pontban hatóra tizenöt perckor elindultunk hazafelé.

Tudtam, hogy ma még újra kijövünk. Ami, mint kiderült nem is volt eredménytelen és természetesen nem is lehetett máskor, csakis ebéd után.

Írta: Gyöngy László

Fotók: Gyöngy László, Farkas Bence

A nap sugarai lézerrel élezett hegyes vékonyhúsú horgok százaiként hasítanak a szemembe. Egy nagy napraforgótábla mellett haladok. Úgy tűnik, nem csak engem zavar a napból áradó fénysugárzás, mert a kerek tányérú növények is elfordították szerény, formás, zöld - sárga színben játszadozó fejecskéjüket, olyannak tünnek, mintha egy pillanattal ezelőtt a fiatal, csodaszép, jó erkölcsre nevelt szűzkislányoknak, súgott volna valami szemérmeset az a vén felhevült tüzesgolyó és ők hirtelen szégyenlősen, bűnbánóan elfordultak volna tőle. Az egyesület tavában jó harcsafogásokról hallani, a tizenötkilós csatáját végig izgulhattam, többek között azon az estén akasztottam életem eddigi legnagyobb látott süllőjét, ami természetesen lelépett. A nagyobbik harcsát, már csak fél füllel hallottam jóval az esemény után. Valahogy mégsem kaptam vérszemet a kedvezőnek tűnő lehetőségektől. A helyi tavak számomra egy jó ideje olyan kényszerpályaként működnek. Végszükségnek használom őket, rendszerint akkor, ha valamilyen nyomós ok akadályozza a csatornákon történő horgászatot. Most is mint mindíg a folyóra és környékére tartok.

Ezt az utat megtettem már életem során egy jó párszor. Szeretem ezt az utat, kalandokkal kecsegtet. Ahogy a szemeimnek mindíg jól eső messzeségbe merengek, nem túl régi emlékképek jelennek meg a szemem előtt. Mindegyik az idei nyárhoz kapcsolódik. A csapósügerek hada, amelyek ki tudja merre vitézkedtek, mert eddig még nálam hírmondó sem volt belőlük. Borzasztóan örülök a jelenlétüknek, megtisztelő, hogy újra a folyóban vannak. A rájuk való pergetés pedig nagyon jó móka. Ahogy a sekély vízből apró vehemens szellemként a műcsalikat támadják és méretükhöz képest meglepő erővel küzdenek a horgon, mindenféleképp felejthetetlenné teszik a találkozást. Bátorságukra a legjobb példa, hogy nekirontanak a termetüknél jóval nagyobb csaliknak is. Bámulatos a viselkedésük és a testükön megtalálhatő színvilág miatt kifejezetten szép halaknak mondhatóak. Főleg a frissen fogott példányok, mert a tónusaik rendszerint ilyenkor még élénkebben élnek. Elvből nem viszem haza őket, ha tudom védelmem alá vonom a seregüket.

A képbe ugrik egy furcsa nyelvű kiscsuka, amit sügerezés közben fogtam. Azonnal B. Istvánt jutattja eszembe, akinek évek óta szent meggyőződése, hogy a folyónkban fogható a menyhal. Fejet kell hajtsak, a számomra a labilisnak tűnő érvelésnek, mert fogtam én is belőle egyet. Méghozzá pergetve, nyáron, kánikulában. Igaz, hogy körbevette az említett kiscsuka éhes gyomra, de így a feltevés igaz marad és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a fárasztás során felöklendezettt félig megemésztett haltetem. Bár azt hiszem ezek után sem fog elkapni télen ezen a vizen a menyhalláz.

A Tiszán egy igazi, jóízű menyusozás közben szinte elengedhetetlen "járulékos" hal a kősüllő és ha már menyusunk van, akkor törvényszerű, hogy kövesnek is lennie kell. Tamás az elmúlt évben csípett egyet. Talán véletlen a jelenlétük. Egy délelőtt az egyik horgászattól leterhelt torkolatban sokadik dobást követően valami halványan belecsíp a gumihalamba. Dobok még egy párat majd éles ütést kapok, a hal termetéhez képest szilaj védekezés következik és egy aprónak tűnő süllőt ragadok grabancon. A sűrűn előforduló mérete miatt szinte figyelmen kívűl hagyom a halat.. Bár már a fárasztás során feltünt a megszokottól sötétebb árnyalata. Na és akkor mi van, régebben is fogtam ilyen tónusút, legutóbb egy pár napja például ugyanitt. Egytől - egyik aprócskák voltak, mint ez is. Mindenféle analízis nélkül, sűrűn gyakorlott, gépies mozdulatsorral szabadítanám ki a horgot és engedném is azonnal vissza a vízbe, azonban ahogy a kezemben tartom feltűnik kissé zömök teste, jól táplált hal - gondolom. Majd fény gyullad a fejemben. Ez köves. Fejjel felém fordítom, hogy szemügyre vegyem és a horgot, most már odafigyelve akasszam ki a szájából. Azonnal észrevek az orrnyylása előtt egy horog űtötte sebet. Ami nem lehet túl régi, mert a hegben keletkezett alvadtvér még élénk bordó színű. Utoljára a fogakat is tanulmányozom, ami végső soron minden horgásznak biztos jelet mutat a két faj közötti eltérésre, mert az ebfogak a kősüllőnél hiányoznak, helyettük apró, egyenletes fogsor foglal helyet, de ezt az összes "horgászismeretekből beszámolt" érvényes horgászengedéllyel rendelkező horgász untig tudja, meg aki nem számolt be az is. Hirtelen öröm költözik a szívembe, ahogy jön a gyors felismerés, hogy rajtam kívül más "idióta" horgász is visszaengedi a halat ezen a vizen, főleg a méreten alúlit, de a további mélyebb gondolatok ezt messzemenőleg elutasitják... Ezt bizony én fogtam meg valamelyik nap este és ugyanúgy felületesen kissüllőként kezelve csúszott ki a kezeim közül az erősödő szürkületben. Most ismét összefutottunk. Miután újra útjára engedtem, többé nem volt egymáshoz szerencsénk.

Pergető horgászkalandjaim során az agyam legeldugottabb zugában mindíg is motoszkált egy perverz vágy, ami arra késztet, hogy azt az agyonútált törpeharcsát műcsalival fogjam meg. Nem mintha nem fogtam volna belőlük életem során éppen eleget, de azért pergetve még nem sikerült. Különben is már az összes cimbora fogott belőlük, csak én nem. Valamit biztos rosszul csinálhatok - vélekedtem magamban és kezdtem magam szégyellni a dolog miatt. Ebben a témában is Tamás vezet, mert egy véletlenül összehangolt sügerezés közben a szemem láttára emelt ki egy jól megtermett törpét valamiféle twiszterrel.

Hűvös nyárközép éjszakán halott visszaforgóba dobálok. Eddig egy mikro süllő tette tiszteletét. Mindenféle külső körülmény hálfogásra biztat, a halak mégsincsennek elemükben. Ilyenkor automatikusan jön a variálás a műcsalik között. Pontosan a nyolvszázötvenhatodik dobásnál új jigfejet illesztek egy hat centis fehér gumihalba. Dobásom hanyagul lendül, majd ahol a víz forog, visszafogott zsinórral lágy csobbánással a folyóba pottyantom a plasztikot. A botomon jól érzékelem, ahogy műcsalim lassan süllyed és a fenékreérés előtt valami egész jól beleboxol. Vártam volna valami kirohanásfélét, esetleg egy kis oldalazást, de az elkezdett box azonban nem marad abba. Ahogy a vízfelszint elérte, a furcsán védekező hal, a mozgásstílusán semmit sem változtatott, iszonyatos csapkodás közepette állapodott meg a lábam alatt, aznapra valószínűleg végleg tönkretéve az amúgyis dög vizet. Ezért kicsit bosszankodtam, de gondolatban valahol tudtam, hogy majd az ismerelten prédám látványa kárpótolni fog érte. A felismerést még gátolta kissé az az aprócska tény, hogy halam vastagon megfürdött a sekély víz iszapjában. Halvány lámpám fényében megpillantva hirtelen gondoltam én sokmindenre, később még arra is amit nem illik ide leírni, de mikor jött a felismerés, féleszű ember módjára, hangosan belenevettem a reménytelen, eröltetett éjszakába.

Jókedvűen téved a szemem ismét a kerek fejű szégyenkező növényekre. Ismerem jól ezt az utat, egyre ritkábban térek le róla. A leűlős tömény harcsázást is kipróbálom majd egyszer, talán jövőre. Idén már biztos, hogy nem. Nemsokára vár rám az igazi, én szájízemnek való kalandok sora, hisz közeleg a főszezon. Ti meg ezerszemű szüzek, piruljatok csak szép csendben a mohó nap tüzes hevétől, majd egy laza mozdulattal végre felveszem a napszeművegem és bizakodva folytatom tovább az utam, pedig tudom, hogy nem megyek ki hiába, mert mindíg vár rám valami, apró csoda.

Írta: Gyöngy László

gyongy.laszlo@gmail.com

Úgy tűnik, nem túl rég jártam erre. A napok olyan gyorsan peregnek, mint egy erőssebb dobásnál a horgászorsó dobjáról a túltöltött zsinór, amellyek ráadásul néha úgyanúgy összegubancolódnak, mint a hirtelen, egyszerre lefutó damilhurkák. A termőföldeken a múltkor még kislányosan szégyenkező napraforgók most bús, boldogtalan, szomorú magányukba száradtak. Nyoma sincs bennük dicsőségnek, büszkeségnek. Konok szép sugárzó fejecskéjüket elfordították a naptól és büntetésből úgy is vénültek meg örökre. Szerencsétlenül járt sorsukon már csak a dübörgő halál segíthet. Igen, megint eltelt egy év, megint egy szinesedő őszt taposunk.

A szinességet pedig most nem csak a pihenni vágyó természet adja, hanem az elmúlt horgászatok összekuszálódó napjai teszik nekem még gazdagabb tónusúvá. A halfogás eredményességének terén egyáltalán nem lehet okom panaszra. Nagyon hosszú ideje nem maradtam hal nélkül. A környék féltve őrzött vizei mindíg tartogattak számomra valami megnyugtató élményt. Talán így fejezik ki hálájukat és adják tudtomra, hogy nem bánok olyan túl rosszul a kopoltyús gyermekeivel.

Hétvégével egybekötött négynapos szabadság második napjának délutánján a megszokott úton haladok az egyik halat sejtő hely felé. Nem vagyok egyedül. Csillogó, kalandra szomjazó szemeivel mellettem ül szeretett feleségem. Látványos kisugárzása érthető, mert nemrég egy baráti pergetőversenyen nyert egy pergetőbotot, amit a következő horgászatnál sikeresen fel is avatott egy kissebb csatornai balinnal. Mondanom sem kell, hogy azóta a sikeren felbuzdulva elválaszthatatlan társak lettek és az együtt eltöltendő közös élményeket szeretné gőzerővel növelni. A belülről jövő ragyogása további primitív okai pedig nem mások mint, hogy egyszerűen egy kicsikét kimozdulhat otthonról ebbe az októberi csodálatos természetbe. Mint, mindíg amikor ketten vagyunk, most is teljes az összhangunk. A háttérben meghúzódó megfelelő lelki nyugalmunk is meg van hozzá, mert a gyerekek, biztos kezekben vannak, őrájuk jelenleg a nagyszülők vigyáznak.

Első utunk a balinos helyhez vezet, ahol Szandi felavatta a botját. Szomorúan tapasztaljuk, hogy a pár napos esőzések alatt a vízszint megnőtt. A csati vizét hosszára fújja az erős szél, a szine zavaros és felszine hordalékos. Egy pár dobás erejéig megkísértjük a lehetetlent, de hamar feladjuk. Lesznek még ma jobb helyek is.

Az egyik beömlőhöz lépünk. A szél ereje itt a terepviszonyok miatt, alig észrevehető. Különböző plasztikcsalikkal egymással párhuzamosan vallajuk a vizet. Alig dobunk párat, amikor feltűnik egy szürke személyautó. Aki nem lehet más mint, a Nagy család valamelyik jeles tagja. Most kivételesen hárman üdvözölnek minket. Gyulát, Tamás báttyját már nagyon rég láttam. Megvan tizenöt éve… A hirtelen előtörő szavakból csak egy pár átlagos mondatra futja csak. Érezzük ez nem az igazi jóízű beszélgetés ideje. Majd mindketten a családtagjaink felé fordulunk, akik már száztízszázalékban nyomják a pecát.

Pár perc múlva az első hal mégis engem illet. A bevágásom űl és kisvártatva egy kissüllővel pózólok. Következő néhány dobások után valami többször belepiszkál a műcsalim csábító mozgásába. Valamiért nem tetszik neki - jelzem észrevételem páromnak. Mivel az ő felszerelése lényegesebben finomabb, mint az enyém és a választott műcsalija is a fogós kategóriába tartozik, így gavallér módra átadom a lehetőséget és titkon bizakodva kivonom magam a forgalomból.

Profi módon lendül gumihala a jelzett irányba. A mozgásán látszik tudja mit cselekszik. Megvárja míg a műcsalija feneket ér, majd szépen, mint egy karmester a lassú zenénél, a kis bottal óvatosan életre kelti a plasztikot. Öröm még nézni is. Alig mozdít egy pár ütemet, majd látványosan begörbül a botja és a spiccrész átmegy lomha bólógató mozgásba. Megcsípte! - gondolom és egy pár pillanatig a fárasztás örömeinek élünk. Jön egy kis hidegzuhany, mert a hala nem süllő, hanem csuka. Harapásálló előkéje természetesen nincs, de kissé megnyugtató, hogy műcsalija a hal szája szélénél látszik. A fárasztás további része is szakszerüen zajlik, majd az alkalmas pillanatban tarkón ragadom a csukáját.

Örömmámor és fotózás. Aztán távolabbról csobogás hallatszik, a vizen sűrű hullámgyűrűk kergetik egymást. Tamás látványosan halat fáraszt. Hangos füttyögetés közben, végre kap egy merítőhálót és sikeresen megmeríti a halát. Nem lehetett nem észre venni. Bár, hogy pontosan mit fogott az később derült ki.

Következő dobásból én is rákontráztam egy csukagyerekkel. Majd sokáig semmi érdemleges nem történt. Kivéve, hogy egy picit esett a légnyomás. Mivel időnk véges a siker pedig garantált ezért egy újjabb hely felfedezésére indultunk. Messziről búcsút intettünk a Nagy családnak és egy negyed óra múlva az új helyen belekeztünk a szilaj csíkos vitézek csatáiba.

Fogtuk számolatlan, többször volt, hogy mindkettőnknek minden dobásból jött egy - egy. Ha csatározásaik gyengültek, akkor pedig beugrutt egy - két kissebb csuka. A szemben lévő horgász is a felháborodása egyértelmű jeléül, csípőre tett kézzel nézegetett minket. A felháborodása pedig nagyobb körökben borzasztó egyértelmű, mert nem elég, hogy kifogjuk a halat, de még vissza is engedjük. Felháborító! Párommal összenéztünk, elmosolyogtunk, - Gyere, sétáljunk át egy másik helyre, az is van ilyen jó. - mondtam, de kb 20 perc múlva csalódnom kellett, mert egy sügér sem jött, csak egy - egy méret körüli csuka.

Arról a véleményről, hogy megnézzünk még egy helyszint, - amit már amúgyis régen láttunk - túl sokat nem kellett gondolkodnunk. Különben is nagyon szép ott ilyenkor. Cserkelő horgászataink közben gyönyörű látvány, ahogy a lenyugvó nap utolsó sugaraiban táncolnak a híd tövében pipicskedő nyárfák élénk szynű levelei és a folyó sötét vizében vissza tükröződnek egy tovatűnő mámoros, remegő álomképként. Még, ha nem is fogunk halat, maga a környezet miatt is érdemes egy kicsikét ott elidőzni.

Kissé nagy a vízszint, de mivel ismerem jól ezt a terepet megvan az esélye, hogy legyen halunk. Mire én a partra kászálódom Szandi már a vizet vallatja. Összedugom a botom és lépek folyásirányban kettőt a kiszemelt helyemhez, mikor hirtelen észreveszem, hogy nem messze tőlem a vízben egy hal a mozgásával hullámot kelt. Azonnal szóvá is tenném az eseményt, de akkor látom, hogy párom fáraszt. - Ja, ez a te halad? - kérdezem feleslegesen.

A rizikó megint nem kevés, mert, hogy csuka az ellenfél ahhoz kétség sem férhet, a zsinór 18 - as monofil, mindenféle felesleges harapásálló előke nélkül. Feszülten folyik a küzdelem, tapintható fohász lebeg a folyó felett. A hosszúnak tűnő fárasztás után éppencsak győzedelmeskedik a feleségem, mert ahogy az alélt hal a folyó lapos partjára siklik azonnyomban elpattan a vékony zsinór.

Két hatalmas lépéssel odaugrom és a visszacsúszó halat az utolsó pillanatban kétkézzel megragadom. A tüdőmben rekedt levegőt megkönnyebülten kifujva nyújtom át a csukát páromnak. Hatalmas az örömünk, őneki a siker és a velejárói miatt, nekem pedig az űgyessége és velejárói miatt. Jókedvűen készítek pár képet és közben arra döntünk, hogy ezt az egy csukát hazavisszük. A mamáek is, a gyerekek is és mi is szeretjük a halat. A frissen fogott halnál pedig nincs finomabb alapanyagú étel a világon.

Keveset dobáltunk még, ami egy laza sétának is megfelelt volnaa. Élveztük ahogy a lehullott levelekben puhán járhatunk, aztán a nap is végső búcsút vett a messzi horizonton, majd mi is kellemesen elfáradva, mégis feltöltődve hazafelé vettük az irányt.

Útközben felidéztük a gyorsan tovatűnő kellemes álomként múló horgászattal töltött pár órát. Beszéd közben a feleségem szemei, ha jól láttam, még erősebben ragyogtak, mint mikor elindultunk és százágra sütött a nap.

Otthon javában lassű tűzön rotyogott a csukapörkölt, mikor párom kiszólt a szobából, hogy az egyik közösségi portálon felfedezte Tamás frissen feltöltött fotóját. A fotón Tamás két süllőt tart a két kezében, a kép címe: “Párossával szép az élet”. Önkéntesen mosolyra húzódik a szám: - Hm, hogy ebben milyen igaza van!

Írta: Gyöngy László

Az előző horgászat sikerein felbuzdulva, úgy döntöttünk párommal, hogy másnap délelőtt ismét szerencsét próbálunk. Mivel a nagyszülők ideje is véges, ezért dél tájékán terveztük a horgászat felfüggesztését, hogy délutánra ismét százszázalékos szülők lehessünk a piciny gyermekeink fölött. Párom javaslatára a sügeres helyet vettük célba. A hétvége és az aránylag nem túl korai időpontot figyelembe véve hihetelen módon szabad a beömlő. - Nézzük, mit hagyott itt tegnapról a bosszankodó kollega. - mormolom félhangosan a napsütéses reggelbe.

Az őszi már - már zavaró napfényről megoszlanak a környék ragadozóhal horgászainak véleményei a fogások tekintetében, főleg, ha a jelenség még átlátszó vízzel is párosul. Én szeretem a kettőt együtt, ilyenkor szinte mindíg szó szerint fény derül egy kis titokra és egy ideje még a fogásaimat sem feltétlenül befolyásolja. A véleményeket merőben tiszteletben tartom, de én ezen okok miatt biztos nem maradok otthon.

Azonnal a torkolathoz lépek, párom viszont máshogy dönt, ő a sügerek keresésére indul a könnyű felszerelésével. A torkolat vize most szokatlan szinekkel fogad . A folyó zavaros vize mint, forró nyári napokon a súlyos sötét viharfelhő, úgy kavarog a beömlő tiszta vizével. Ebből mindjárt két dologra következtetek, az egyik, hogy a beömlőhöz tartozó zsilipen át folyik a csatorna vize, a másik pedig hogy ez a dolog halfogás eredményessége terén igencsak jó előjel.

Ahogy a terepet szemrevételezem, a polárszemüvegemen át a parttól nem messze az átlátszó vízben egy csukagyereket fedezek fel. Aztán még többet. Alszanak vagy mi. Tudom ilyenkor nem erdekli őket semmi, de mire teljesen átgondolnám a dogot horgászösztönöm felülkerekedik az agyamon és az aktuális műcsalit csak elhúzom előtte párszor. Reakciójuk természetesen nulla, őket most máshogy lehetne megfogni, de az nem horgászhoz illő cselekedet lenne.

Épp lendíteném első éles dobásomat a zavarosba  megbújó éhes halak közé mikor a távolabb horgászó feleségem hivogató hangja mézédesen kúszik a fülembe. - Első dobásra. - mondja annyira halkan, hogy éppen meghalljam és egy jóképű sügérrel a kezében rám mosolyog. Cserébe fültől – fülig húzom a szám és a felfelé tartott hüvelykújjú kézjelzéssel reagálok. Erre megkétszerezi a mosolyát, óvatosan kiszabadítja a horgot majd szép csendesen visszaereszti a bátor kistestű ragadozót. Az arca továbbra is csupaöröm, aztán pedig minden mozdulata. - Nem lesz ez olyan rossz nap - vélekedem magamban és végre az én csalim is a kivánt helyre csobban.

Sokadik dobásom is üres. Nem akarom a dolgot érteni, pedig erzem a halat, tudom, hogy itt vannak. Legalább egy egyértelmű jelet kapnék már, ami engem igazol. Csalicsere. Egy korongfarkú általában fogós gumihalra váltok, majd első dobásból meg is kapom a várt jelet a ragadozók jelenlétére vonatkozóan, - közben párom már kb. az ötödik sügerének ad boldog búcsúpuszit. - Az elém érkező csalim útját szemmel követem, ahogy a zavaros vízből a tiszta vízbe érkezik, majd közvetlen mögötte előtűnik egy méretkörüli csuka sötét teste. Ahogy megpillantom, mintha elszégyellte volna magát azonnal visszafodul a zavarosba. Önbizálmam mostmár megnő.

Viszont ezt a csalit hiába dobáltam újra és újra, többé nem kellett senkinek. Ismét csalit cserélek és első dobásra egy egyértelmű kapást kapok... Amit természetesen több is követ a délelőtt folyamán. Az első hal után magamhoz invesztálom Szandit is. Erősebb szerelésre vált és ügyesen megkezdi a csukapergetést. Egy kis és egy méretes csukája után egy letapadásszerű dologra figyel fel, majd rutinosan ugyanoda dob és ugyanazon a vonalon vontatja újra a műcsaliját, de az akadónak nyoma sincs. Teker hármat az orsó hajtókarján - későbbi lelkes elbeszélése alapján - és pár méterrel arrébb az akadó ismét előkerül. Az akasztás azonnali, a fárasztás pedig mesebeli. Ez a csuka kétségkívül kissé nagyobbra nőtt a mai átlagtól. Az öröm a kifárasztott hal fölött közös, az élmény örök.

Ez a hal volt aztán aznapra az utolsó, egy kapást sem tudtunk kicsikarni, illetve nem teljesen, mert pontosan a 327 -ik dobásnál valami elbutította a gumihalam mozgását. Hirtelen egy őszi falevélre gondoltam, de mikor kiemeltem a csalit a vízből az apró csodát meglepetéssel vegyes csodálkozással fogadtam. Ami nem volt más, mint a víztisztaság élő jelképe egy folyami rák. A csalimat ollójával majd csak a földre téve engedte el.

A nap már magasan sütött, az évszakhoz képest nagyon is jó idő kerekedett. A csukák már valószínüleg megreggeliztek és valahol csendes vizet választva emésztenek, ismét nem foghatóak, a süllő már teljesen esélytelen. Sügeret lehetne még fogni, de...de mégsem sügerezünk. Öreg lett a délelőtt, sikerünk van bőven a horgászatunk pedig a végét járja.

A hazaúton a tájat kémleljük, mellettünk napraforgóföld. - Mennyire csúnyák most, pedig nemrég még milyen szépek voltak. - jegyzi meg párom. - Olyan, mintha egy hatalmas láthatatlan ravatal mellett millió öregaszzony egyszerre gyászolna. - adok hangot én is az előtörő gondolatnak. Ősz derekában járunk, a gyönyörűséges elmúlás évszakában, a ragadozóhal horgászat fő szezonjában. A napraforgó érés utolsó stádiumában. - Jövünk holnap is? Délutánra intézek egy nagyszülőt. - kacsintok mosolyogva feleségemre és a következő gondolatmenetünkben már a holnapot tervezzük.

Írta: Gyöngy László

Egy nagyjából félórája szabadonhagyott torkolathoz lépek. Nagyon rég horgásztam már ezen a helyen, többnyire azért mert rendszeresen foglalt volt. Az előttem horgászó kolléga lógó orral távozott. Találkozásunkkor a csillagokat leszidta az égről, elmondása szerint reggel érkezett és csak egy kiscsukát fogott. Az ilyenkor leggyakoribb ragadozóhalas horgászmódszert használta; úszózott. Párom egy távolabbi helyen természetesen a finom felszerelsével sügerezik. A nap lassan lemenőben van, a vékony véreslilára festett felhőcsíkok mögül még utoljára pislog párat, ahogy egy kihunyó gyertya lángja teszi mielőtt teljesen elnyeli a sötétség. Eddig haltalan vagyok.

A nem túl biztató előjelek ellenére a hely tele van élettel, mozognak a halak. Azonnal a távozó kolléga jut eszembe; - hogy nem bírt itt halat fogni? Élénk színű egyfarkú twisztert akasztok a harapásálló előkém kapcsába. Alsó lendítéssel nem dobom túl messzire. Ahogy a folyó fenékre süllyed megkezdem a bevontatást, alig tesz meg egy pár métert éles ütést kapok. Na mi vagy barátom? - teszem fel magamban a kérdést, bár a választ sejtem, viszont a hal ellenálása miatt egy pillanatra kétségem támad. A fárasztás nem túl hosszú ideje is élvezetes, majd megmutatja magát az elém érkező ragadozó, ami egy jóképű süllő alakját idézi. Miután mérgesen szétharapja a vizet és fáradtan az oldalára fekszik tarkón ragadom. Ezzel a példánnyal nem nagyon kell szégyenkeznem. Főleg, ha figyelembe veszem a környékem "vad" vizeink tulajdnságait.

Mindenféleképp meg szeretném örökíteni, csak nem akarok ismét egyedül fotózkodni, pláne, ha van segítségem. Odaszólok feleségemnek, hogy jöjjön, mert van egy fotogén halam. Mivel távolabb tartózkidik, az idő múlása pedig jelenleg a megfogni kívánó halak fogását nagyban befolyásolja, ezért míg hozzám érkezik, addig a sücit becsavarom a kéztörlönek használt közepes méretű törölközőmbe és egy nagy vastag puha zsombékra helyezem, hogy a hal még véletlenül se sérüljön meg.

Újradobok, szitu ugyanaz, mint az előbb. Még fárasztok, mire Szandi odaér. - Ezek szerint kettő van - jegyzi meg. A páros fotózás és a taktikai megbeszélés után átadom a terepet. - Harapásálló előke kell? - hangzik a jogos kérdés. - Dehogy kell! Süllős most a terep. - jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

Aprót csobban a fogyatkozó fényben párom twisztere. Ahogy a kontaktust felveszi, abban a pillanatban már fáraszt is. Az akasztás után hala nehezebben akar engedelmeskedni, mint az enyémek. Majd feltűnik a hal sajátos védekezési módja. - Én barom! - korholom magam. - Méghogy süllős a terep. Ki volt az a marha aki elhitette velem, hogy ahol süllőt lehet fogni ott csuka nincs. Mindegy, mostmár azon fohászkodom, hogy el ne menjen, mert akkor aztán hallgathatok.

Úgy néz ki imám erős, a műcsali horga a csuka szája szélébe akadt. Csoda élvezetes fárasztás után a szokott módon tarkón ragadom a halat. Párom arca boldogságtól sugárzik. - Húú, mi van itt? - tör ki belőle önkéntelenül.

Pár dobásunk üres, majd jön nekem két kicsi süllőgyerek. Szandi már - már bosszankodik, hogy nem tud ebfogút fogni, mikor kapása lesz. Nevetném, ha köves lenne. - mondom félválről. - Az amúgy is duplát ér. Locs - pocs és majd a teljesen kihunyó fényben gyult felvilágosultságunkban harsány nevetésünk az aludni készülődő nádasra telepszik, mert bizony párom tényleg egy kősüllőt fogott. Mivel az itteni vizeinkben amúgy is ritkaság számba megy és Szandinak itt ez az első kövese ezért örömünk módfelett óriási.

-Hogy mi van itt? - csodálkozik újra, hallal a kezében, de a kérdésre nem felelek, mert a választ mindketten tudjuk és ha holnap délután ismét szabad lesz ez a süket hely, mi akkor sem fogunk a halakban csalódni. Mint ahogy nem is csalódtunk...

Írta: Gyöngy László

Nincs szerencsénk. A megcélzott hely foglalt. Mégsincs semmi veszve. A nap magasan ezrével szórja ránk arany sugarait az őszi makulátlanul tiszta égről. Kora délután van még. Estig sokminden történhet. A kedvenceim úgyis csak akkor jelentkeznek. Addig pedig elszórakozunk a nappali ragadozókkal.

A hőmérséklet az évszakhoz képest szokatlanul magas. Rövidujjú pólóban melegünk van. Míg összeszereljük a botjainkat és sikerünk érdekében az első helyszinen matekolok egy semmiből keletkező hűsítő kóbor szellő fut át a tájon. A mögöttünk álldogáló három öreg nyárfa elsárgult leveleit jó hangosan összezörgeti. A látvány megoldást ad, mert a szél hatására a levelek úgy mozognak, mint rengeteg pajkos kisgyermek apó tenyerecskéi, amelyek csalogatóan felénk integetnek. - Mit szólnál, ha ott kezdenénk? - mutatok a fa irányába és mi az előkészületek után, pár műcsalival a zsebünkben engedelmes szülőkként azonnal eleget teszünk a halaszthatatlan kérésnek. Már csak azért is mert a fák töve közelében lustán elnyúlva fényfürdőzik a beömlő egyik ága, amely sok éhes csukának, sügérnek ad otthont és az a rész perpillanat horgászmentes.

Apró gumicsali a kapocsba és lendülnek is az első dobások. Mivel tisztában vagyunk a mederalakulattal és a tuti csali egyikével nyomjuk ezért tul sok ideig nem tart mire halszagú lesz a kezünk. Összesen öt sügeret fogunk, páromnak három, nekem kettő, aztán hiába minden, mert aznap már nem fogtunk többet belőlük. Most a legkisebb kerül lencsevégre.

Átlépünk a másik szabadon lévő ághoz. Harmadik dobás után párom twiszterét egy csukagyerek partig kíséri. Következő dobásból már fárasztja is.

Több dobásunk üres, csalivaria. Az egyik dobozból rám mosolyog egy OTTÓ bácsi féle kanál. Próba. Elúzom párszor magam előtt kísérlet képpen, mikor párom látva a mozgását kikönyörgi a kezemből a felszerelést. Dob párat vele, majd egy távolabbi dobásból elnehezedik a kanál. Izgalmas csata, bő méretes fotogén csuka és mély tisztelet a kanál ügyes kezű kszítőjének.

A fárasztás következményeként a pályának az adottságai miatt egy jó időre reinkarnációra lesz szüksége, hogy ismét eredményes lehessen, ezért ismét helyszint váltunk. Próba képpen átlépünk a folyót tápláló csatornához. A vize kristálytiszta, közepén fogyatkozó egybefüggő a vizinövényzet. Nem feltétlenül könnyű terep. Jópár dobás után nekem egy rávágásom lesz, ami lemarad.  Mindenféleképp meg akarom fogni. Párom megunva a kísérletezésem a csuka iránt magamra hagy és egyedül indul felfedező útra.

Még mindíg elmélyülten keresem a lemaradt halam, úgy festhetek, mint egy éhes zombi, aki egy szekrénybe menekült élő ember húsát érzi és halott testével a szekrényajtót püföli szüntelenül, én sem tágytok és ugyanazokat a mozdulatokat végzem ... értelmetlenül, mikor hirtelen mellém toppan feleségem. Arca örömtől lángol, hangja, mit dús fák virágaiból csöpögő édes nektár, kezében pedig egy méretes csuka. A vékonycuccal fogta. Csoda ez a nő!

Amíg a nap odafönt a lefekvéshez megágyazott magának, haltalanok maradunk. Félkedvvel battyogunk a kiindulási pontunkhoz és láss csodát a kívánt hely üres. Nem tudom mi vezérelte az itt horgászó kollégát a távozásra, de részünkről ezer köszönet érte. Aztán, hogy fogott e halat, azt hiszem nem is igazán érdekel. Az adrenalin egyből szétárad bennem. Tudom, hogy fogni fogunk. Érzem az az idő következik amiért érdemes egy horgásznak léteznie.

Ugyanúgy lépek a torkolathoz, mint bő huszonnégy órája. Halmozgás ismét van. Elsőbbség a hölgyeké. Aktuális műcsali, jó helyre irányzott leheletfinom csobbanás, pár méter csalogatás és mindjárt egy mérges süllőgyerek tesz párom kezében ideiglenes látogatást.

A ceremónia után beállok én is a sorba. A következő süllő engem illet. Aztán nem kelt tovább érdeklődést az a twiszter. Bot és csalicsere.

Kissé finomabb a szerkó, mint az elődje. Általában ez a sügeres pálcám, ezért harapásálló előke mentes. Különben is megint süllős a pálya, a tegnapi csuka csakis a véletlen műve lehetett. Egy flitteres korongfarkú gumiférget küldök a mélybe. Vagyis csak küldenék, mert a vízbeérést követően, a süllyedés első pillanataiban a nyolcszázszor sűrűbb gravitáció csődöt mond és átalakul valami puha, ringatózó mozgásba. A bevágás és a halfaj iránti tudat azonnali. Szövegszerkeztőn szavakat nem tűrő, ízes, igazi magyar szóösszetételek következnek és a tarkónragadásig a csuka elvesztése iránti aggodalmamban gyalorlatilag egyfolytában magyarázok, mint öregasszony a tévének.

A későbbiek során még fejenként jut egy - egy serdülő süllő. Külön érdekességük, hogy egy cseppet sem zavarta őket a harapásálló előke.

Ahogy a sötétség teljesen úrrá lett felettünk, úgy szüntek a kapások is. A folyó most elemében van. Talán hálálkodik. Az összecsomagolást követően párom az autóban helyezkedik. Mielőtt  beülnék mellé a nyitot vezetőűlés ajtajában az egyik lábam a küszöbre teszem, tudatalatt összekulcsolt két kezemmel az autó tetejére támaszkodom és az éjszaka üde levegőjét mélyen magamba szívva felnézek a holdtalan égboltra. Egy rövid pillanat múlva feleségem aggódalmaskodó hangját hallom. - Baj van? - kérdi. - Dehogy van! - és jókedvűen beűlök mellé. - Csak elmormoltam egy laza imát a minket körülvevő feketeségben úgy közel háromszáz ötvenezer ételmes szempárként hunyorgó csillagnak és ha fohászom véletlenül meghallgattatásra találna akkor sok ember módjára gondolkodó horgásznak lehetne a jövőben a kedvenc vizén hasonló élménye. Lemondóan elhúzom a szám és beindítom az autót, majd az otthon maradt nagyszülők által felügyelt gyermekeinkről kezdünk beszélgetni. - Ugyan, mit csinálhatnak most?

Írta: Gyöngy László

- Gyere Bence mérjük fel a terepet! - mondom a szükséges pergető felszereléssel a vállamon és egy időre becsukjuk magunk mögött a lakás bejárati ajtaját. Odakint nagyon szép kellemes őszi vagy inkább nyári időjárás uralkodik. Érezhetően hivogat minket, számunkra amúgy is lehetetlen ilyenkor a négy fal között maradni. Az elkövetkező napokban vendégeim lesznek és hogy ne valljak totális kudarcot tudnom kell merre horgászhatunk biztos sikerrel.

Egy kissé belegondolva végeredményben Bence is a vendégem. Az iskola által elrendelt őszi szünet gyorsan múló napjait tölti nálunk, ami természetesen nem múlhat el közös horgászat nélkül. Jó ideje már lázban ég, láthatóan most is izgatott, alig várta ezt a napot. Korábban már biztosítottam, hogy az ittléte alatt nem csak egy alkalommal fogjuk a ragadozó halakat műcsalijaink horgára csalni. Első helyszinként a tőlünk egyik legtávolabb eső beömlőt célozzuk meg.

A minket fogadó összképre hellyel - közel számítottam, mint egy minipaicon, annyi az ember. Mellettünk egy gyanúsan ismerős autó, mögötte két fenekezőre szerelt nehézbombázós felszerelés feszesen felügyeli a beömlő halait jó másfélméteres földig érő karika kapásjezőkkel. A látszólag horgászathoz szükséges felszerelés szélesen szétszórva, gazda sehol. Szemben velünk hárman vannak, a túlsó beömlő is horgászoktól szines. Dömping van, nincs ezen semmi meglepő.

A megmaradt lehetőségeinket mérlegelem, végül is van még egy pár keskeny dobásnyi hely ahol még, ha kissé korlátozottan is, de mások zavarása nélkül horgászhatunk. Bencét a legtávolabbi, amúgy ígéretes részhez küldöm, én egy szűk lejárathoz lépek és mindketten a parti részt kezdjük el vallatni. A napszak miatt inkább sügérre számítok. A felszerelést és a csalikat is hozzájuk igazítom.

Második dobásra belepiszkál valaki az apró műcsalim sétájába. Azonnal jelzem az észrevételem társam felé. Újradodok, az előző tett helyszine körül a sétát mostmár végleg megállítja a mélyben lévő titkos utonálló. Könnyű pálcámmal azonnal megakasztom a halat. Védekezésének tulajdonságaiból két dologra következtetek. Az egyik, hogy nem lesz egy gigantikus példány, a másik pedig, hogy biztos nem sügérrel van dolgom és ha ez a hal nem sügér, akkor az nem is lehet más csakis csuka. Halk sóhaj és a tiszta vízben felsejlő hal sziluettjét követően a zsinórom mentén azonnal a horgot keresem. Mivel nem találom, az orsó fékerejét a lehetőségekhez képest minimálisra álítom, a hal és a bot által bezárt szöget a lehető legkissebre zárom. Így zajlik a harapásálló előke mentes óvatos fárasztás, mikor az alélt hal egyszercsak hagyja magát tarkón ragadni. Bencének szólnom sem kell, ott áll fölöttem és kattog a fényképezőgéppel. Ehhez hasonló jelenetet kétszer játszom el egymás után nem sok idő elteltével. Ebből az egyik hal sügér.

A következő csukesznál akadt egy apró kis érdekesség, ami nem kerülhette el a figyelmünket. A második hasi páros úszók közelében egy apró vörös sebből rozsdás horog kandikált ki. Az öblénél vált láthatóvá, a test belseje elfedte a horog szárat és a hegy a hal feje felé mutatott. Mindenféleképp elégedettséggel töltött el a látvány. Bár a csukeszt kifejezetten sajnáltam amiért szenvedhet miatta, de ékes bizonyítéka, hogy az élet megmenthető, akár többszörösen is. Megnyugtató, hogy ez a kis állat már korábban találkozott emberrel és hihetetlen módon visszakerült a vízbe. Egyértelmű, hogy mélyrenyelt egy szereléket és a sporttárs az előírtaknak megfelelően a hal túlélésének érdekében belevágta azt. Okosan tette és a csuka feljegyezheti a krónikájába, hogy túlélt egy másik emberrel való találkozást is...