Őszi szünet ... Kimondva milyen két szép szó ez. Legfőképp azoknak a legszebb akik még fiatalon az iskolapad mögül már türelmetlenül várják az előre százszor megálmodott napok, órák, percek kötelékmentes eltöltését. Nyílvánvaló, hogy mindenki a saját maga módján örül ennek a rövidke időszaknak, viszont akiben egy cseppnyi vért is keringet a szabadba, - többek között - horgászni vágyó hevesen dobogó szive, azok minden bizonnyal a vizek partjaira kíván koznak. Amin amúgy sincs semmi csodálkozni való, hisz az időjárás az évszakhoz képest nagyon is kedvező.

A természet szerelmeseinek most nagyszerű lehetőség kínálkozik, hogy ebben a pár napban még megvalósíthassák álmaikat. A vizeken teljes erejével tombol a ragadozóhalas főszezon. Véletlenszerüen is nagyszerű ez az időzítés e csodálatos időszakban történő horgászathoz.

Őszi szünet, talán egy picike gyorsan süllyedő reménysziget a kötelességek tengerében ...

Viszont ez a két szó nemcsak a tanuló diákokra van nagymértékben hatással, hanem közvetlenül a velük szemben álló felnőtt felelősségteljes emberekre is akik közül páran már jóideje hordozzák e természetközeli, "modern" ősöktől származó sportos, esetlegesen ragájos ártalmatlan vírust és közben hivatásból is gyönyörködhetnek az élénken csillogó tanulók szemeiben, ahogy velük együtt ők is menthetetlenül közelebb sodródnak eme szigetecske édes, finom partjaihoz és bizony ha van kettőjük között nemes szív, ami horgászni vágyik, legyen az tanuló vagy tanár, ezt a ragyogó alkalmat egyikőjük sem fogja elszalasztani.

A történet egyszerű. Bence az unokaöcsém, aki többek között a tiszakürti iskola tanulója. Paulovics Attila testnevelőtanár, szintén ugyanebben az iskolában. Bence és Attila a tanár - diák viszonyon túl egész jó barátok. Legfőbb témájuk természetesen nem is lehet más, mint a horgászat, azon belül is a pergetőhorgászat.

Lelkesen sztorizgatnak egy - egy alkalommal a külön átélt horgászkalandokon. Mivel Bence főképp velem horgászik ezért a beszámolói ban nyilvánvalóan sűrűbben kapok szerepet.

Az ottani helyi erő műcsalis képviseletében pedig Attila a legalkalmasabb célszemély a naprakész és pontos információk, valamint a környékre jellemző tapasztalatok önzetlen átadására.

Mondanom sem kell, hogy ottjártamkor a felfedező horgásztúráim alatt nem volt nehéz vele összetalálkoznom. A beszélgetéseinkből természetesen barátság kovácsolódott. Párszor szerveztünk magunknak közös horgászatokat, de eddig mindig Attila volt hazai pályán.

Az én itthoni történeteimet és a Bence által közölt közös eseményeket szívesen hallgatta. Szinte mindíg elcsodálkozott a horgásztörténetek hallatán a vizeink természetes halbőségén. (Itt most nem feltétlenül a gigászi méretű halakra kell gondolni ... ). Amikor őnála sorozatban nem ment a hal egyértelműen gyakran vágyott ő is a környékünkre, aminek a megvalósításására más lehetőség nem is adódhatott mint az őszi szünet és annak is az utolsó napjai.

A lakóhelyünk közti távolság és a normális, nyugodt peca miatt a túrát mindenféleképp ittalvósra kellett szervezni. Ami mindjárt két nagyszerű lehetőséget foglalt magában, mégpedig a két legígéretesebb időszak, az este és a hajnal meghorgászását. Bencével az előző alkalmak felméréseinek alapján a nullázást teljesen kizártuk. Receptünket a következőképp ajánlottuk.: nappal csuka, sügér, fényváltásban süllő. ( Folyt. köv ).

Gy

Hátborzongatóan szép őszi időjárás fogadott minket a kegyeibe az első nap délelőttjén. Javaslatomra kezdésnek az egyik öntözőcsatornát vettük célba. Tapasztalatból tudom, hogy gyönyörű csukákat rejt ez a pár méter széles teljesen tiszta, alapjában véve sekélynek mondható vízterület.

A napokban az egyik horgásztárs egy hetvenkét centist mutatott meg a kérésemre. Kishallal zsákmányolta. Sajnos én eddig egy pár alkalomból egyetlenegyet sem bírtam belőle fogni, csak süllőt. Most, hogy így összejöttünk szó szerint ragyogó alkalmat láttam a csukák becserkészésére.

Attiláról nem lehetett elmondani, hogy éppenséggel nem készült hozzánk. Direkt erre az alkalomra időzítve vásárolt egy Ul pálcát, amit majd a sügereinkkel szeretne letesztelni. Megtisztelő gesztus, csak annyi baj volt a dologgal, hogy a sügik most nem így gondolták, de ezt nem tudhattuk előre.

Az egyik jelentéktelennek tűnő csatorna partján, a giz - gaz nádasba fúródva áll egymástól nem messzire egy tanár meg egy diák. Figyelmüket a pergetőhorgászattól semmi sem vonja el. Bőszen mozgatják a műcsalijaikat. Dobnak és tekernek. Néha suttogva egymáshoz szólnak, de hogy mit, azt csak ők tudhatják. A kivülállóknak úgy is tünhet, mintha egy nagyapa hozta volna el az unokáját egy meghitt napon az általuk eddig ismeretlen, felfedezni kivánó új ígéretes horgászvizre. Fölöttük a töltésen egy avatott szempár a végtelennek látszó messzeségbe bámul. Pár pillanatra eltűnődik, a gyermekkora táncol a szemei előtt. Fiatal éveinek játszótere volt itt. Nehéz tudomásul vennie, de az idő múlik fölötte csakúgy, mint mindenki felett. A fiatal felnőtt. A játszótér és vele a környék megváltozott ugyanúgy, mint saját maga . Nagyon jól tudja, hogy soha semmi nem lesz már olyan, mint akkor volt ... Így öregszenek. Együtt. Az idő könyörtelen törvénye ez, nincs mit tenni ... Nyugodt tekintete vendégeire téved ...

A vízre jellemző kétféle színű twisztert adok mindenkinek. Ha az egyikre nincs érdeklődő, akkor a másik lesz a nyerő. Ilyen egyszerű az egész. Attila csak néz, de nem szól semmit.

Jó idő eltelik, mire fogok egy kiscsukát. Azzal a szinnel dobálunk tovább. Bencéjé a következő csukesz. Fogunk még párat, de mind apróság. Attila sajnos eseménytelen.

Talán túl erős a napfény. Ki tudja. Viszont az estét semmiféleképpen nem itt szeretném bevárni. Mindenki új helyszínre vágyik.

Egy másik hasonló tipusú csatorna partján tartok a tapasztalataimról oktatást. Szürkületig sok időnk már nincs, úgyhogy nem sokáig időzhetűnk, ha a folyó süllőire vágyunk. Rendszerint itt egy alkalmas műcsalival amúgy is egy pár dobás elég, hogy megmutassa van e értelme tovább horgászni.

Megmutatta, mert rövid időn belül mélyen haltalanok maradtunk. Irány a folyó torkolata.

Ott sem úgy evett a hal, mint ahogy elvártam volna. Világosban kínkesrvesen tudtam fogni egy kiscsukát és egy süllőgyereket, azt is hasában a horgommal. Valami biztos nem oké.

Nem maradt más hátra, minthogy az estébe invesztáljam minden bizodalmam, de ezt meg Péter odaföntről nem úgy gondolta és egy undorító záporral ajándékozott meg minket.

Majd szétvetett az ideg, márpedig egy két kósza felszini süllőrablást is láttam. Az ésszerűség mellett döntöttünk és még a teljes sötétig egy másik beömlőt választottunk, ahol a kis autómmal biztos nem ragadunk be. Tudtam, hogy ez olyan semmirevaló szükségmegoldás, mert ott nincs most hal. Nem is fogtunk. Itt viszont eső alig esett. Visszamenni pedig már semmiféle humorérzkünk nem volt. (Folyt. köv.)

Gy

Maradt a másnap. No, nem feltétlenül az alkoholmennyiség miatt. Estével, mint kiderült mindketten szeretjük a gyümölcsöt, Attila az almát részesítette előnyben, míg jómagam a szilvát. Amiket természetesen máshogy fel sem lehetett kínálni, csakis a helyi jellegzetességnek megfelelően rézüstben kifőtt formátumban.

Biztosra veszem, hogy az isteneink is velünk együtt ugyanúgy szeretik az italt. Az, hogy este Péter is velünk pálinkázott kétség sem fér. Az asztalhoz ültettük és fogcsikorgatva összekulcsolt kézzel kérleltük, hogy ne szórakozzon most velünk, hagyja máskorra a  bolondos hóbortjait, a haszontalan esőjét pedig tegye át kedvezőbb időkre, míg egy pár kör után meghallgatott minket. Az eső hihetetlen módon elállt. Nyomban ittunk is rá még egy kupicával.

Ezen körülményeken túl a rövid éjszaka után vendégemnek szép napja kezdődött a tegnap esti otthagyott beömlöben.

A fiatal legény most nem tartott velünk, mert a hosszúnak ígérkező nap és a későbbi ébredés reményében önként ajálnkozott fel feleségemnek és inkább segített a gyerekek körül.

Már pirkadt mire zökkenőmentesen, még csak meg sem csúszva, a nedves talajon, kiértünk a tegnap otthagyott helyszinre . Míg Attila a felszerelésével foglalatoskodott elmélyülten a kék összes színeiben pompázó ég felhőire nézek. - Péter, Péter, te részeges!!! Megcsóválom a fejem és úgy érzem pompás kis napunk lesz.

Mivel vendégem számára eddig érintetlenek az itteni halak és ez a tény engem eléggé bosszant ezért tőlem telhetően mindent megteszek, hogy ezen változtassak. Villámgyorsan pontosan ugyanolyan szerelést készítek, mint az enyém, pont olyan twisztert adok, pont olyan fejjel. Megkérem Attilát, hogy oda dobjon ahova mutatok és a behúzást követően feltétlenül ügyeljen a sebességre. Majd a dobást követő első pár méter zsinórbevontatás közben, megtörik az itteni kemény jég. Attila első halát fotózom, ami egy kisebb süllő lesz.

Aztán elkezdődik amire vártunk. Nekem erről a helyről két méretforma csuka jön.

Később új helyszint választunk. Felváltva jönnek az apró csukák. Ősszesen hét darab. Nekem eggyel kevesebb jut. Érdekességképpen az egyik kifogott kiscsukám fejformája eltér a szokásostól. Gyanítjuk génhibás.

Ismét újabb helyszin után nézünk. A nap már egy ideje zavartalanul süt, légmozgás szinte nulla. Az egyik tuti hely épp most szabadul föl. Rosszarcú fiatalok pakolásznak, útközben találkozunk. Kishallal csukáztak, állítólag semmit sem fogtak. A helyükre érve keserű látvány fogad minket. Nem elég, hogy ott minden csupa szemét és hulladék, de a csalihalnak használt kárászokat is szerte - széjjel szórták a parton. Na, ilyenek fogják az új törvényt haladéktalanul betartani ...

Attila ódszkodik a hely megpergetésétől, mondván, mivel a suhancok sem fogtak halat, akkor mi sem fogunk.

Próbáljuk csak! - biztatom, ez a tény nálam abszolult nem jelent semmit sem. Aztán eszembe jut egy bölcs kommentelőm állítása; "Könnyű ilyen helyről halat fogni ... !"

Attiláé az elsőbbség, én előrébb a sügérhadat kutatom. Épp, hogy vizet ér a műcsalim Attila felől locsogás.

- Első dobásra! - mondja lelkesen és egy méretes csukát dédelget a karjaiban. Elégedettség úszkál a mesébe illő őszi levegőben. Vendégemnek a sikerei miatt, nekem pedig a vendégem sikerei miatt.

Nemsokára az eset újra megismétlődik, a tanár úr újra egy hasonló méretű csukát fáraszt. Ez a küzdelem kissé látványosabbra sikerül. Próbálom a csukaszaltókat gépemmel elcsípni, sajnos nem sok sikerrel.

Az i - re a pontot ez a kis ragadozó tette fel. Ez volt nekünk az őszi szünet utolsó hala is egyben. Próbálkoztunk még egy keveset, majd a végső befejezést egy másik csatorna képeivel zártuk, ahol már valahogy egy kissé vontatottabb hangulatú lett a horgászat és inkább összegeztük a két nap közös horgászatát.

Valahogy így ért véget egy menthetetlenül, gyorsan múló iskolai szabadidő aminek én is részese lehettem és a süllyedő élmények eme szigetén ily módon egy kis időre kiköthettem.

Gy

Keserédes koratavaszi illatot hoz a semmiből a frissen kerekedett szellő, ahogy függönyömet lebegtetve bebújik a nyitott ablakomon, miközben gondterhelten a lehetőségeim mérlegelem. Igaz a keserű illatot nem a szél hozza, mégis érzem. Ahhoz hasonlít, mint mikor egy félkész pörköltféleség a lábas aljára ég, amiből még történetesen készülhet finom étel, ha a leégett részt nem kavarjuk fel.

Odakint minden jel arra utal, hogy újra nyakunkon egy csodálatos újjáébredés, egy újjabb ismeretlen tavasz. Hajnalhasadás előtt egyre több énekesmadár hallatja a hangját, a fűzfákat is alig érzékelhető halványan remegő zöldes színű aura lengi körül, ahogy a levelei megpattantak. Nappal a bodobácsok nemzetsége is több taglétszámmal tartja napfűrdős gyűléseit egy-egy “verőfényes” könnyen szem elé kerülő helyen, pl: járdákon vagy betonkerítések tövében. Piros hátukon fekete szemeikkel, mintha megvetően néznének fel rám.

Új a tavasz, mint mindig, de most különösen, mert új törvények születtek a horgászatban és új, mert hó, latyak és csöpögő jégcsapok nélkül startol a kikelet. Nyoma sincs most másodfokú árvízvédelemnek, ami maximálisra fokozná halaink természetes utódlását.

Pergetőbotjaim szobám egyik sarkából reménykedve néznek vissza rám, mint ártatlanul elítélt harcos katonák a börtönükből. Kedvenc halaimat tilalom védi. (Hála érte). Sajnos a környékemen pedig nincs olyan vízterület, ahol más egyéb oltalom alatt nem álló ragadozó hal műcsalis horgászatának hódolhatnék. Úgyhogy ilyenkor kényszerpihenőre állunk.

Ez az egy hónapos időszak számomra egyfajta holtszezon. Ilyenkor egy másik egyszerű és ugyancsak aktuális horgászműfajt űzöm; spiccbottal, úszózom. Vékony, érzékeny szerelékkel keresem a keszegnépet a közeli közkedvelt csatornák könnyebben felmelegedő vizében. Egy ideje nálam így indul a szezon, aminek fontos velejárója a frissen fogott paprikás lisztbe forgatott, aranybarnára sült ropogós keszegféle.

Azonban mielőtt elindulnék ezen módszer és horgászvíz irányába, (mint évekkel ezelőtt oly sokszor) az új horgászengedélyem okmányaiba pillantok. Mivel ezek városom nagy népszerűségének örvendő csatornái és állami tulajdonban vannak, (azaz nincsennek horgászkezelés alatt) és tudtommal az új törvények passzusai most ide is merőben vonatkoznak.

Mindjárt feltünik, hogy a kezemben tartott fogási napló kitöltendő rovataiba nem fogok tudni beírni víztérkódot. Logikus, nem létezik olyan területi jegy amiről leolvasnám a víztérkódszámot. Ezt természetesen minden olvasni tudó alacsonyabb inteligenciával rendelkező magyar horgász is ki tudja majd következteni. Jön a pörkölt kevergetése; gyorsan felmegyek az internetre, (mert van) és mert nincs más információszerzési lehetőségem, majd kisvártatva a szemem előtt táncol a következő ide vonatkozó változás:

"Az ártereken kívüli és hasznosító nélküli kis vizek vizeken legálisan csakis a C&R horgászat folytatható állami horgászjegy birtokában és a horgászat más vizeken is elvárt szabályai szerint."

Wász? Magyarul horgászhatok ezeken a csatornákon csak a kifogott halat vissza kell dobnom. A tavaszi sült keszegem úgynézki ugrott. Meg még rajtam kívűl egy jó pár helybeli horgásznak.

Gyorsan kiírom az egyik közösségi oldal helyi csoportjába, reakciókat várva. Kapok is szinte azonnal egyet:
"Idegenhonos halakat a vízbe engedni és az inváziós idegenhonos halakat (busát, törpeharcsát, ezüstkárászt, naphalat, razbórát, amurgébet) visszaengedni tilos."

Jön is hozzá a megfelelő következtetés; ha pl: fogsz itt ezüstkárászt (mert van bennük) azt a C&R jegyében visszaengeded vagy idegenhonos halként tilos lesz visszaengedned?

Hoppá! A gasztronómiai célra szánt keszegeim most már szó szerint végleg elúsztak. Sűrű köd telepszik agyamra amitől megvakulok. Ezeknek a csatornáknak nem kicsi múltjuk van a város életében. Talán nekem is illene csókolomot köszönni nekik. Sok mindenen mentek már keresztül, halhatatlan veteránok ők. Számtalan felelős nélküli szennyezésektől, a magas belvíz miatt megjelenő millió kispontyig, amiktől még csalihalat sem lehetett fogni, most meg talán két kilóig teszik tiszteletüket, mert az ennél nagyobbak a nádasban, gyékényesben intenek búcsút a horgásznak. (Az erősebb cuccra rá sem bagóznak). Ősszel pedig nem ritka a négy - öt kilós csuka sem, de erről igazán a rájuk szakosodó fanok tudnának ódákat zengeni. A közel tizenötezres város lakói közül nehezen lehetne említeni olyan embereket akik legalább az egyik csatornáról ne hallottak volna valamilyen úton - módon, illetve azt ne tudnák, hogy hol van, vagy rá nem néztek akár egyszer is. Nembeszélve az összerázva ezres horgászlétszámról, akiknek talán első mérföldkővei voltak e nemes hobbi ezerélményű útjain elinduló sokat jelentő kedves vizes élőhelyek, valamint a mai napig is a könnyedén és olcsón beszerezhető halhúsos lehetőség egyik helyszinei ne lennének.

Dűhít a dolog, de horgásznom kell és a vélhető sült keszegeimet sem hagyom olyan könnyen elúszni. Egyelőre nem kockáztatok. Megyek olyan vízre amire a területi jegyem szól, aminek van víztérkódja és a kifogott halat be tudom írni a fogási naplóba, mert a konyhára szánom, illetve az adott napra tehetek egy x - et, mint az áprilisi választásokon. Igaz itt általában tavaszelőn magasabb szintű volt a halak horogra csábítása és ebből következik, hogy a leendő halételem továbbra is merő ábránd maradhat.

A spiccbotok mellé mostmár odarakom az egyetlen letörtvégű pickerbotom. Egy év után vásárolok csontit és gilisztát. Utam azért is az egyik szóbanforgó csatorna partján vezet. A négy kilóméteres út megtétele alatt van időm gondolkodni, ködöt osztlatni. A homályból messze fény dereng, most már más szemmel nézek e csatornára, hisz a törvény értelmében ez lesz Közép - Európa egyik legjobb, leghalasabb horgászvize!

Pörkölt etetőanyaghoz kenyérmorzsát öntök és elkeverem egy félkupak  Döme féle hidegvizi folyékony aromával. Míg a bekevert etetőanyag szomjazik, addig az egyik spiccbotot beélesítem. 5 méter hosszú, rajta 12 - es zsinór 1 gr körüli az úszó és  a 16 - os horogra egy félvastag trágyagilisztát csippentek. És láss csodát pár perc múlva fárasztok. Harmickétcentis ponttyal indul a mai nap. Etetés nélkül. Nos a többi halat nem részletezem az etetés után, mert senkit sem érdekel. (Fárasztani pedig már eleget fárasztottam eddig is mindenkit). Lényeg hogy igazán páratlanul szép napot zártam  három ponttyal és tizenhét darab vegyes keszegfélével. (Beleértve több darab inváziós, idegenhonos halat, az ezüstkárászt).

Úgy látszik e négy és fél órai (nem várt) sikeres peca és a friss levegő meghozta a józan eszem és rájöttem - még az előző témánál leragadva - hogy itt is minden a pénzről szól. Eddig állami jeggyel és fogási naplóval rendelkező horgász a benne leírtak szerint horgászhatott és vihette el a halat, az országos törvények szerint, elkönyvelve a csatorna nevét, a lehető legminimális összegért, amiért nem szólhatott senki sem. (Miért váltson drágábban területi jegyet, ha ilyen helyeken is megfogja a maga halait). Megjegyzem, hogy az utóbbi években észrevehetően csökkent az állami jegy nélküli horgászok száma ezeken a vizeken. Jó jelnek vettük.

Most, ha valaki haza szeretne vinni a halat, azt csak területi jegy birtokában teheti, ami plusz pénz az állami jegy megléte mellett. Az állami jegy csak horgászatra jogosít fel az ilyen vizen és a kifogott halat vissza kell engedni. Logikus.

Az, hogy mi lesz a kifogott széles kárásszal és a sörösüvegnyi törpével még mindíg nem annyira tiszta ...  Durkálom a szavakat, mint a baromfiudvarra kiengedett moslékon nevelkedett éhes házisertés az elébe kerülő tyúkszart. Bocsánat, ha kissé gusztustalan, de sajnos nekem sem tetszik, éhes vagyok, nincs más, ha kellemetlen, akkor is muszály lenyelnem, hogy csillapítsam éhségem. " és a horgászat más vizeken is elvárt szabályai szerint".

Nem túl meggyőző ötletek vannak. Aztán, hogy ebben a rég elmaradt jelenlegi hazai korban ki fogja őket betartani, betarttatni arról egyelőre fogalmam sincs.

És még egy utolsó a utalás a tökéletes étel felé; A nagy láng miatt leégett majdnem kész pörköltből is készülhet még finom étel, csak a lesült részt, ha lehet ne kavarjuk fel, a többit pedig külön lassú tűzön a kellő hozzávalókat pótolva, (módosítva) sűrű kóstolgatás, ízlelgetés és kavargatás mellett hagyjuk szépen főni (érlelődni). Nem lesz az olyan rossz.

Hazaaérve a raboskodó pergetőbotjaimra pillantok. Türelmesen, mindenre elszántan várakoznak és messziről sugallják, hogy mehetnénk már végre valamerre, miért kell most mással idétlenkedni. Meg kell, hogy hagyjam, tökéletesen igazuk van.

Jól van ti ok nélkül raboskodó harcos katonák, kiviszlek innen benneteket, tudok egy kiskaput. Nem születtetek rabnak és én sem, (bár az utóbbiban nem vagyok egészen biztos). Csináljuk azt amihez kedvünk van, vagyis azt amiért a világra jöttünk ... Hisz nyakunkon egy új, ismeretlen tavasz.

Gy.

Jól ismerem ezt az arckifejezést. Sokszor láttam már. A teljes hitetlenség tükröződik benne. Ösztönösen két gondolat válik láthatóvá ilyenkor, amelyek egymással felváltva lassan kavarognak, ezeknek az okozója az a picinyke bosszantó tény, aminek a jelenlétével lehetetlen eldönteni az elhangzottak alapján, hogy éppen ki - kit néz hülyének. Főképp azokkal fordul ez elő akik nem ismernek vagy csak éppen érintik a műfajt. Akik képben vannak azoknak a történések teljesen természetesek, sőt az én élményeim rendszerint eltörpülnek mögöttük. Egy helybeli kollegám ül a hazautam során velem szemben és kérésére a legutóbbi horgászatomról tartok hanyagul laza beszámolót. Erősen kétkedve fogadja a sztorimat.

Mentségére szolgáljon, hogy nem túl rég kezdte el a horgászatot. Lassan egy éve tette le a horgászvizsgát és a közölt információi alapján is megállapíthattam, hogy teljes mértékben kezdő a halkergető hobbiban. Eddig pontyozni járt ki, több - kevesebb sikerrel. Lelkes beszámolója alapján minden egyes horgára akadt hal óriási élmény, még ha csak egy tenyeres kárász az áldozat akkor is.

Külön öröm, hogy nem egy elfogult gondolkoású ember, a békéshalak mellett ragadozóhalakra is szívesen horgászna, természetesen pergetve. Amivel csak annyi a gondja, hogy gyakorlatban gőze sincs a pergetőhorgászatról. Többször utalt már rá, hogy legalább egyszer horgásszunk együtt; - Legalább látnám, hogy, hogy csinálod, mert leírva, háát nem egészen egyértelmű ...

Gondoltam egyet és a kérésnek - sikeres egyeztetés után - eleget téve az egyik őszi délután a folyó valamelyik torkolatánál talált minket. Megfelelő felszerelés hiányában csak nagynehezen sikerült lebeszélnem, hogy a pergetésre szánt pontyozó botjait nyugodtan hagyja otthon, mielőtt még teljesen elmenne a kedve az egésztől. Nem győztem megynyugtatni, hogy lesz nálam minden, ami kell, mert történetesen amúgy is van most egy komplett felszerelésem kallódóban és különben sem ő az első nulláról induló "tanítványom".
Felszereljük a vendégbotot, majd egy fehér twisztert adok Imre kezébe öt gr-os fejjel. - Erre most ugraniuk kell! - közlöm, majd direkt magára hagyom.

Azonnal jön némi szabadkozás a műfajt illetően. Mit? Hogy? Hova? Eddig csak könyvben olvastam.. stb. - Először is vízbe, aztán pedig akalmazd a tudományt amit olvastál, nemsoká mellédállok és segítek, csak összerelem én is a botjaimat.

Nem sietek, most nem célom annyira a halfogás. Annál inkább szeretnék Imrével fogatni. Fél szemem rajta van. El kell ismernem tényleg nem tódította, hogy kezdő pecás ...

- Fogd a botot légyszives az orsótartónál, a kényelem, a dobás és az érzékelés miatt, most felejsd el a bottartó ágasokon unatkozó pontyozóbotot ... - kezdem a legelejétől, majd egy kis gyakorlás után felfedezi a twiszterével a folyó fenekét és nemsoká a megfelelő sebességgel ügyesen húzza a műcsalit. Amit a halak majd értékelnek is.

Mivel Binyu teljesen kezdő és a bot nagyobb dobósúlyú mint amiket én használok ezért az orsó fékerejét a bothoz képest optimálisra, míg a folyó halaihoz mérten keményre állítom és bízok a kellő erejű, (talán ilyenkor eltúlzott) a megszokottól újjabb és ismeretlen reakciók kimenetele miatti biztonságosabb kivitelezés sikerében. Így a cucca egy egész nagyhalas pecára lesz hangolva.
Dobunk párat mikor jön az első észrevétel, miszerint a folyó márgás fenekén elhúzott twiszter álkapásokat produkál. - Nyugi, el kell rontanod pár halat mire különbséget tudsz majd tenni az igazi kapásoktól - mondom az igazságnak megfelelően, direkt fölényesen mosolyogva és szegény Binyu ezek után sem lesz jobban meggyőződve arról, hogy azzal a fehér műanyag valamivel halat tudjon majd fogni.

Az első dobásom együtt lendül a Binyu nemtudom hanyadikáéval. Felveszem a kontaktust és a twiszterem eseménytelenül veszem ki a vízből. Az újradobást követően szemem automatikusan a melletem tevékenykedő Binyuéra téved, aztán a botja végére, mert az eleven erőtől rángatódzik. Mire szólnék valami okosat, abban a pillanatban csukája a felszinre tör és hangosan csobogva a víztetőn járja a szabaduló művész táncot. Binyun látszik még most sem hisz hitetlen szemeinek, az esetlen rövid fárasztásnak sajnos a hal vet véget. A vendégbot kiegyenesedik.
- Berántottál e? Sajnos a választ tudom, de muszáj ilyenkor ezt megkérdeznem, hisz keressük a feltételezett hibákat. (Persze így sem biztos, hogy pont az a hiba ... ). - Azt hittem hogy a folyó alja és elakadtam ...

Örök szabályént emlegetik a pergetőhorgászatban, hogy mindennek ránts be ami egy picit is gyanús, igen, de egy abszolult kezdő vagy tud ezzel valamit kezdeni vagy sem. Nem igazán érzi még hogy az elakadt csalija mitől lehet valójában gyanus. Az általam átélt kezdő pergetők horgászataik során - többségében a nem elemi erejű rávágosok miatt - a bevágást rendszerint elmulasztják, ami általában egyértelműen a hal idő előtti elköszönéséhez vezet. Mindenesetre kezdésnek nem lett volna olyan rossz ez a halacska, mert ez bőven megvolt méret. Sebaj, ez benne van ebben a pakliban.

Folytatjuk a horgászatot. Néhány dobás után valami alig észrevehetően megpiszkálja a twiszterem. Jelzem az eseményt. Következő dobásból már fárasztom is. Valahogy így kell ezt Imi, látod? - és a fellengzős képemre egy szikrányi büszkeség sem vetül. Imrének szántam a mai nap halait.

Egy kis ideig nem történik velünk semmi. Némán szürjük a vizet, csak a néha unottan csobbanó műcsalik hangja töri meg a folyó csendjét. Majd egyszercsak ebbe a méla ritmustalan furcsa ütem közé egy ismerős halk ciripelő hang férkőzik. Egy orsó hangja, amely a lekérőző zsinórt adagolja. Lehetne éppenséggel az enyém is, de nem az, azonnal Binyu felé fordul a tekintetem.

A már megint rosszul tartott botja jó súly alatt lomhán bólogat, feszes zsinórja szigorúan a vízbe mutat. Az orsó dobja lassan, váltakozó sebességgel forog az ismeretlen hal ellentétes irányú ereje alatt. A hajtókar feltételezem az erőviszonyok miatt állt meg a kezében. Nyomban kimondom amit gondolok., - Ez igencsak jó hal lesz barátom! - és a horgász továbbra is agyvérzést keltő értetlenséggel néz rám.

Jól tudom a művelet megint tele van hibával; elmaradt a bevágás és a nyél közepén ösztönösen szorongatott bot továbbra sem igazán egészséges. Szóvá tenni ezt most nem akarom, mert lehet, hogy rontanék a helyzeten, inkább összeszorított fogakkal bízom a szerencséjében. A kezdők szerencséjében. Viszont a horgon lévő halat ez cseppet sem érdekli, az csak folyamatosan komótosan húz. Igaz nem túl hosszú ideig, mert a bot ismét egyenes lesz és az orsó is elnémul. 

- Na, barátom, tudod e, hogy életed hala ment el? - mondom miközben a megtépázott twisztert vizsgálgatom. - De, ha belegondolok nemcsak a tied, hanem talán az enyém is ... Imre nem szól, olyan, mintha semmit nem értene az egészből. - A három, négy kilós csukák sem húznak így gyengébb fékerő mellett - teszem hozzá egy kissé lehangoltan.

Szürkületig nyomjuk tovább természetesen eredmény nélkül. Lassan közelít a zandertime. Itt dög lett a víz. Esélyünk minimális. Újjabb helyszin után nézünk.

Egy újjabb fogós csali Imre kezében és második dobásából mindjárt egy éles ütést kap, aminek jobban örül mint bárminek, majd harmadik dobásból megfogja élete első pergetett süllőjét. Aztán a következőt és igy tovább egészen ötig. Én már csak akkor dobtam be, mikor Binyunak nem jött több, így csíptem én is kettőt.

Mondanom sem kell, hogy az esti élmény okozta hatás brilliánsan hatott kezdő horgász kollegámra. Kérdés kérdést követett és másnap a szürkület újra valahol a folyón találta. Lelkes beszámolója egy negyvenkétcentis süllőről szólt, amit teljesen önállóan fogott és engedett is vissza, csak úgy, mint mi az azelőttieket.

Negyednap délelőtjén két megbízható forrásból kapok hírt; előző este azon a "tanuló" helyen pontosan nyolcvan centis, nyolc kilós csukát fogott az egyik jó ismerősöm, Churchill Pista bácsi. Igaz kishallal, de a súly az súly. Hogy az lett volna Imre lemaradt nagy hala? Fene se tudja, de a tapasztalatom és a kapott jelek szerint; több, mint valószínű. Bár a folyó vízébe továbbra sem látok teljesen bele.

Nem csak a horgászatra igaz, de a lehetőség igen ritka példány, kiszámíthatatlan és nem feltétlenül válogat. Kérdés, ha találkozunk vele felismerjük e időben és tudunk e vele bánni az adott körülményeinkhez képest.

Közismert törvény a pergetőhorgászatban, hogy minden dobás hozhat sikereket, függetlenül attól, hogy ki dobja. (Persze a későbbi eredménytelenségek elkerülései miatt egy átfogó ismeret azért nem árthat).

Binyu az esetünk után, felszerelést és műcsalikat vásárolt, a sikereit lelkes beszámolók követték. Nyoma sincs már semmiféfe hitetlenségnek, Binyu elindult. Ismét egy pergetőhorgász született.

Most mondjam azt, hogy így akartam ...

Gy

Létezik néhány dolog, amely megállít a pergető horgászatban. Ezek mind olyan tényezők, amelyek ellen nincs mit tenni, és miattuk "kényszerpályára" állok. Amiben persze semmi nincs bosszantó, hisz a cél közös csak a körülmények éppen egy kissé másabbak. Nem akarom túlmagyarázni, mert minden horgásztársamnak alapszinten is egyértelmű. A horgászatra szánt idő, a tartós minuszok a tilalmak, folyókon a megnövekedett vízszintek fokozatai, mind megálljt parancsolhatnak. A horgászatra szánt idő kivételével a forrongó vérem csillapítására mindig akad megoldás, hisz elmegyek más vizekre dobálni, ahol nem fenyeget árvíz és jég, keresek olyan vizet amelyekben azokra a halakra horgászhatok, amiket nem véd tilalmi idő vagy egyszerűen választok más horgászmódszert. Nem törik be a fejem, ahogy, eddig sem tört.

Az akadályoztató tényezők között akad egy érdekesség. Egy örök érvényű rendszeresség, amely minden év első felében indul el és általában valamikor a félév előtt fejeződik be, amit a természet alakított így. Ez az ívó halak tilalma, ami a magyar törvény szerint röghöz, akarom mondani (írni) naptári időhöz köt.

Sokáig nem igazán tulajdonítottam túl nagy szerepet ezeknek a dátumoknak, mert szinte az összes tényező ebben az időszakban gátlolt, továbbá a természetben a folyamatok rendszeresek és kiszámíthatóak voltak. Értem ez alatt a téli hónapokban az erős és tartós fagyokat, majd az olvadás utáni, magas vízállásokat, amelyek hosszan, akár nyár elejéig is elhúzódhattak, így téve lehetetlenné a lakóhelyem közelében lévő folyók, csatornák horgászatát. Maradtak ilyenkor az egyesületi vizek növényevő halai ... Visszacsöppenve a kiinduló állomásaimhoz, egyfajta nosztalgiaként, hosszan merengve ...

Nem túl rég vagyok érdekelt a kijelölt tilalmi idők betartására, hisz a természetes vizeink az időjárás miatt pár éve ezen időszak alatt is horgászhatóak lettek és ami nincs tiltva azt ugyebár szabad. Nos ezzel bizonyára senkinek nem mondtam újat.
Amióta viszont alkalom nyilik az egész éves pergető horgászatra a tilalmak szabdalta időintervallum alatt egész érdekes dolgok születnek a vízparton. Most nem feltétlenűl a tilalom be nem tartására gondolok. Lerágott csont, már csukatilalomban a süllő - balin tilalma előtt a drótelőkés csukázóúszó használata. Pergető módszer csukafogása esetén az óvatos szétnézés utáni autó takarásában a két tompa puffanás, majd szóvá téve a legyakoribb választ hallva; - nem tudtam ... majd gyilkos szempár kíséretében folytatni a horgászatot stb. Nem részletezem rovább ... Unalmas ez a téma már és senkit sem érdekel, akár csak a következő gondolatsor.

Valamikor nagyapáink kitalálták a "nemes halakra" a fajlagos tilalmat. Nagyon jól tették, biznyára időben felismerték e beteg világ egyre csak romló állapotát, amelyben (többek között) a halak túlélési esélyeik nagy mértékben lecsökkenhetnek és ily módon gondoltak a jövőre, azaz ránk unokákra, vagy egyszerűen ismerték azt a nagyon régi bölcs mondást, miszerint a gazda szeme hízlalja a jószágot és a lényegét tilalom formájában törvénybe alkották és időponthoz kötötték. Tudomásom szerint (míg volt hal) a halász sem bántotta az ívó halakat, bolond lett volna... saját magát szivatta volna meg egész évre és utánna.

A jó gazda vagy halász soha nem dátum szerint dolgozott (voltak népi megfigyelések, de azokat ne keverjük most össze és amúgy is ezek a mai világban egyre ritkábban érvényesülnek). Az örök szabály a természet és vele az időjárás szigorú nyomon követése és az azok függvényében való legokosabb döntések meghozatala a szép és bőséges termés érdekében.

Az idei évkezdet ismét páratlan szituációt kínált számomra, számunkra, mert a kijelölt tilalmakig zavartalanul hódolhattunk a műcsalis  horgászatnak. Sem fagy, sem csapadék, sem növekvő vízszint nem gátolt bennünket egy - egy hihetetlennek tűnő sikeres, ragadozó halakban bővelkedõ pár órai horgászkalandban. Az észrevételek pedig innen erednek.
A januári túrák alkalmával fő zsákmányként a süllők kerültek a műcsalijaink horgára. A folyónkhoz képest kielégítő méretekben. Nagynéha egy - egy kisbalin is beesett, a csuka ritkának számított. A hó végefelé amikor is minden körülmény változatlan maradt a süllők elkzdtek kövéredni, pocakot eresztettek. Nos nem egészen a zsíros falatoktól, hanem a nyitott hálószobájuk ajtaján túli leendő események hatására.

- Kis hülyék, nem imeritek a naptárt és a magyar horgásztörvényt? Van még hátra egy hónapotok, hogy háborgatás nélkül eleget tegyetek az ősi ösztön szaporodási kényszerének! - Mi lesz így veletek, tepsiben végzitek még idő előtt ... - mert tudjátok, ami nem tilos ...

Csukatilalom. A körülmények továbbra is kedvezőek, forr a horgászvér, miért ne menjünk? Süllőt, balint szabad fogni, ha csuka jön megy vissza, sőt talán mind, hiszen az ajtó előtt toporognak, fenébe az ilyen naptárhoz kötött tilalmakkal ... Nemtudom jól cselekszem e? Jó dolog lehet e szex előtt jól pofán vágni valamelyik félt, hogy aztán úgy legyen kedve az egészhez? Nem hiszem, de mégis ki esz a fene ...
Ebben az időszakban a süllők hasa és a kifogott halak méretei csökkennek, leívtak volna? Idő előtt? Néha elkerülhetetleül beesik egy csuka, amik egész pompás példányok, szétdurranó hassal, az érett utódlást jelentő sejtek százezrei miatt. Ez éppen rendjén is van.

Jön egy hónap "kenyszerpihenő". Keszegezek, méghozzá egész jó eredménnyel. Alkalmanként becsúszik néhány ponty. Mind hím és láss csodát éppen meg nem cseppennek a "tejtől". A keszegek is készülődnek, igaz egyelőre minimális nászkiütés nélkül. Az idéntől útált, tűzzel - vassal írtandó ezüstkárászok is kövérek a tenyérnyitől a nyolcvan dekáig. Visszadobni tilos, trágyázni vele tilos, no már meg most mi legyen? Lehet hülyén hangzik, de fogom magam és hatalmas vacsorát rendezek, frissen paprikáslisztbe forgatom és bő sertészsírban ropogósra sütöm, még a szomszédnak is jut belőle.

Lejár a csuka tilalma, tart a süllőé es a baliné. Gyerünk pergetni. Két sovány csuka között szilaj, ugyancsak sovány balinok rontanak rá a nem nekik szánt műcsalikra, (a balin is végzett volna?) néhány apróbb vékonyka süllő is illendőségből tiszteletét teszi. Később jól megtermett állapotos sügérasszonyságok ostromolják a nem éppen aprócska műcsalikat.

A most önfeledten zabáló, kivédhetetlen balinhad méretei is növekedésbe kezdenek.

Majd egy pár méretes ceruza vékonyságú harmincdekás csuka közé beesik egy szülőszobából szabadult őrült, sűrű húsú anyacsuka. - Hát ezzel meg mi van? Nem tudja, hogy már rég le kellett volna ívnia? Biztos sokáig válogatott a lehetőségek között és ... megéhezett.

Most elmélyülten gondolok vissza erre a rövid idei időszakra, illetve egyidejűleg az ezelőttiekre. Kivételesek az egyszer biztos, az időjárás miatt semmi nem úgy van ahogy lenni szokott. A természet pedig az ő hatására cselekszik. A jó gazda látja ezt és mivel van egy szerve ami a gondolkodásra szolgál, - amivel amúgy is azt hiszi mindenek felett áll, - a saját érdekében használni fogja és időben beavatkozik. (Hirtelen szétnéz, ki látja ... gyorsan fejbevágja, hogy végképp az övé lehessen, a hús most már az övé és az ikra is jó lesz valamibe ... dupla haszon). Bocsánat, de ezt nem lehetett kihagyni ...

Szar ügy, de mégis létezik ennél még százszorta nagyobb haszon, csak ezt kevesen tudják véghezvinni a jó öreg természetben, ahhoz pedig, hogy ennek látszata legyen ahhoz végképp kevés az ember. Pedig vannak ennek ellentétére is nagyon jó példák (zárt vízterületek, tavak, tórendszerek). Itt mégis meg tudja mutatni a horgász (a gazda), hogy bizony lehet ezt okosan is csinálni és ráadásul mindenki jól jár. Hm ... ez egész érdekes ...

Jó kérdés, hogy ki lehet a jó gazda és miért. Jó gazda e az, aki leöli a kétszeresére "hízott" vemhes anyabirkát, vagy vár egy kicsit és a haszna nem csak a duplája lesz. Ebből következik, hogy a horgász visszaengedné  e az ikrával teli halat, úgy, hogy nincs törvényhez kötve, mert a természet épp máshogy gondolta ...

A mi esetünknél maradva, ha a legnagyobb körben nézem a gazdánk egy létező karám fölött lebeg amibe réges - rég beterelték a horgásztársadalmat. Törvényeket hoz, amit vagy betarttat, vagy nem, de hogy mi történik a vizei partja környékén ez nem igazán érdekli. Az érdektelenség pedig jogos, hisz az ő gazdaságát nem ilyen irányú bevételek képzik és valjuk be őszintén nem épp a rugalmasságáról híres. (Bár ha megfelelő irányú érdekek mozgatják tud az rugalmas is lenni). Tehát ő nem lehet. Érintett megyei szinten ugyanez a helyzet, ők csak arról szavazgatnak a maguk kis körükben, hogy a folyónkon - ki tudja, milyen indíttatásból - éjszakai horgásztilalmat valósítsanak meg, folyamatos engedélyár emelkedés mellett, ahol a gáton közlekedésnek még a lehetősége is tilos ... na dehát ezért fizetjük őket, nemigaz?

Nem eröltetem tovább a témát elárulom, hogy a jó gazdának nekünk horgászoknak kell lennünk, mégpdig a saját érdekünkben, mert ezeket a dolgokat nem látja rajtunk kívül senki más. A jó gazda felelőséggel tartozik a gazdálkodásáért, a horgász pedig a horgászatáért. Ideje lenne ebben az elbaszott világban nyitott szemmel járkálni és a mindenható természet szeszélyeit szem előtt tartani, elővenni az eszünket, ami állítólag kiemelt minket az állatvilágból. Nem vagyunk mi buta gyerekek hisz van rá elég bizonyíték. Bízom benne, hogy egyszercsak a józan ész felülkerekedik majd a kapzsiságon. Bár míg a létminimum alacsony szinten mocorog túl sok változás nem igazán lesz. Azt is erősen gyanítom, hogy a mostani mondandóm is legalább annyit ért, mint állami vizeken a keccsendrelíz ...

Gy

Kék az ég és zöld a fű,
Horgász ember mindig jókedvű.

Persze tudjuk, hogy ez nem így van,
Mert, ha nem fog halat bekattan.

Az ég sem mindig tiszta kék,
Főleg, mikor az áprilisi könnye a földeket mossa épp.

Szeszélyes ez a hónap, mint egy hóbortos asszony,
Nehéz a horgász dolga, hogy ezen eligazodjon.

Sexelnek a halak ahogy a körülmény engedi,
Míg a jó lelkű pergetőhorgászt a kijelőlt tilalmi idő lejárta majd meg öli.

Leívtak a halak már nagyon régen,
Értelmes horgász nem szeg törvényt semmiképpen.

Ünnep van ma Isten bizony,
Munka után a folyópartra autózom.

Tiszta a szívem, mint egy hegyi forrás,
Ragadozó halak; Rajtatok a választás!

Válogatnom sokat nem kell,
Ami a szájba befér az mind kell!

Süllő, balin jön vegyesen,
Jó a peca, mint rendesen.

Tiszta a víz amivel semmi gond,
Annyi a rák, mint mostanában a front.

Ünnepel ma mindenki,
Kedvenc halam Te se maradj ki.

Köszönöm a részvételt,
Isten áldjon, Békével.

Új Májusi harmat csókolja számat,
Elegendő lesz mára a horgászat.

Vígan pislogok a kormányom fölött,
Mert az ünnepek sorozata elkezdődött.

Ünnep lesz mától minden alkalom,
Ha a vízparton talál az alkony.

Pergetek, amíg a kedvem tartja,
Mert a dobogó szívem is ezt akarja.

Gy

Kétségkívűl vannak hátrányai is annak, mikor a horgászember párja is igazi horgásszá válik. A tünetek szinte észrevétlenül jelentkeznek és egy óvatlan pillanatban már csak azt veszed észre, hogy az életed részei lesznek. Egy hogászvizsga, egy éves területi jegy a favorizált vízre, a kölcsönadott horgászbot már kevés, a meglévő műcsalik tömkelege eltörpűl, a fogós wobblerekből soha sincs elég. Következnek majd az új felszerelések beállításai, a környékünk boltjainak szegényes felhozatalából, a szerintem fogós színű plasztikcsalik vásárlásai, amiknek a színösszeállításaitól a falra mászol, mert egynémelyik úgy néz ki, mint egy legalább három napos véraláfutás a jobb szem alatt egy igazi kocsmai verekedés miatt ... és amitől még dobsz egy hátast, még fogós is. Újjabb vagy inkább finomított módszerek választása esetén nem lesz elég egy horgászbot vagy horgászfelszerelés megvétele, mert ha neked is, akkor nekem is ... és bizony ezen a ponton (21) már az igények rég különböznek, amiből egyenesen következik, hogy e nemes hobbi körüli tényezők rendesen megnövekednek.

Nemrég kézhezkapott új pálcákat tesztelünk. Nem is máshol mint Délegyen. Mindkét bot ul kategória, azonos orsókkal és 006 - os nanóval töltve. Nálam 12 - es a fluorocarbon előke, míg páromnál 17 - es.

Érkezés koradélelőtt, feszített víztükör és a parti sáv körbe atom merő szösz. Nem leszünk miatta öngyik helyette az egyes tó legnépszerűbb stégjére lépünk. A másodikat dobjuk mikor Szandi hirtelen bevág és megkezdi a fárasztást, én pedig a fotózást. A lábam megremeg mikor a hal szájában felfedezem a véraláfutást. Nem hiszem el, ezt minden ragadozóhal szereti. Azért sem rakom még most se fel!

Csodásan telik a délelőtt, sétálunk a tó körül, minden helyen próbálkozunk, a sügerek nem zargatnak a jelenlétükkel, inkább a zsinórra felrakódott szöszcsomókkal bajlódunk.

Enyhe szellő érkezik és eltünteti a szöszt. Egy sügim mindjárt a tornabemutatójával vesz tölem búcsút. A mutatványt 10 pontosra értékelem.

Visszasomfordálunk a kiínduló ponthoz és mit látunk, a letisztult szöszmentes vízben? Bizony itt szerelem dúl.

Nyilván az új világból ideszármaztatott halakra a legjellemzőbb párosodási forma, hogy tisztára seprik az aljzatot. Eddig csak a pisztrángsügereknél volt szerencsém látni, de most egy ismertebb halfaj is tanúbizonyságot tett róla. Párom nem győz rajtuk csodálkozni és videót készít. Jómagam a horgászat mellett döntök és milyen jól teszem, mert a naphalak szexjelenetei közé beleférkőzik egy sügér fárasztása is.

Új erőre kapok és bőszen folytatom a horgászatot, ami nem tart soká. Nem messzire tőlünk egy fadarab repül a vízbe, amit nem is követhet más, mint egy semmiről sem tehető fiatal, játékos kedvű kutyus. Az idősebb női hangú gazda hiába ad tiltó parancsot, a fadarab újra és újra repül ... Nem érjtük így a dolgot, de a részvételt ezennel megköszönjük.

Nem mondhatnám, hogy elsöprő sikert arattunk, de a célunknak éppenséggel megfelelt. Végül is az új cuccok bebizonyították, hogy lehet velük halat fogni, de lehet, hogy ez nem is igazán számított. Ami számított az az, hogy együtt horgásztunk, mégpedig úgy ahogyan mi szeretünk.

Az pedig, hogy vannak hátrányai, ha mindkét fél horgász?

Tudjátok mit?

Felejtsétek el!

Gy.

Soha nem ismertelek, de mindenféleképp meg akartalak. Sokat hallottam felőled … Csupa – csupa nekem tetsző dolgokat és azt hiszem sok mindent megtettem, hogy legalább egyszer találkozzunk … Tudom személyed rettentő nagy makacsságra utal, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy soha nem jöttél el a randira. Pedig én ott voltam és … és vártalak, számtalan átvirrasztott éjszaka, szakadó esőben, bőrig ázva – fázva, ha kellett órákig mozdulatlanul, távol a várostól, kint a pusztán, gondolataimban olyankor nem e világi lényekkel küszködve … Nem csoda hát, hogy az irántad táplált töretlen vágyaim idővel kissé alábbhagytak és a fényesen csillogó eszméd, mint egy rég véget ért ifjúkori szerelem emlékképei szépen be is fakultak. Teljességgel lemondtam rólad, nem szégyellem kijelenteni, de még a létedről is.
A minap mégis eljöttél, de mégsem találkoztunk … Ott voltál! Éreztelek … Mohó voltál és az érzékeim alapján gyönyörű. Nem számítottam rád, felkészületlen voltam, a hozzád illő ékességeim hiányában, pedig rettentően gyenge. Így nem tetszettem neked és a tétova flörtnek Te vetettél véget.
Ősi erőd és tapasztaltságod semmivé zsugorított, hogy közben porig alázz … Játszottál velem, mint egy szívtelen dáma a szerelmes hódolójával. Végig irányítottál és én semmit sem tehettem.
Tudom hol hibáztam. Nem hittem benned és az egészet Te rendezted így … Mégsem vagyok miattad szomorú, mert legalább tudom, hogy nem csak a gondolataimban létezel, hanem mégis valódi vagy és mint mindig, ámulatba ejtesz, de végre hajlandó voltál megtisztelni a jelenléteddel, ami külön lekötelez.
Most már semmi kétségem afelől hogy az erőseket és a tapasztaltakat részesíted előnyben, de ha a sikerek kudarcra épülnek, akkor én kész vagyok minden alkalommal elbukni, hogy tanuljak a hibáimból és a végén enyém lehess Eleonóra, Te szeszélyes bestia!

Helyszín Békésszentandrás, alvíz. Hárman érkezünk; feleségem, Attila és jómagam. Rajtunk kívül ezen a részen hatan horgásznak. Közéjük, ahol hosszabb a hely oda „szorulunk”.

Hiába az este fél nyolc szemben a fák koronája fölött a nap, majd ki süti a szemünket. Úgy gondolom egyelőre semmi esélyünk, pedig a sarkon egy három és feles névnapi süllő raboskodik, amit érkezésünk előtt fogtak. Közvetlen mellettünk egy pár egy – egy bottal szépen szedegeti a fehérhalat. Sötétig szép mennyiséget zsákmányolnak. Mi addig haltalanok vagyunk.

Az első hal Attilát illeti egy köves képében. Második hallal párom jelentkezik egy szivarka csukával, majd pár dobást követően egy heves kirohanást kap rövid ideig tartó fékhang kíséretében, amit hatalmasra nyíló szempárok követnek. Természetesen a titkos sportoló lemarad.

Jómagam csak ütögetésig és a partra kísérésig jutok. Még épp hunyorog valami világosságféle a nappalból, mikor az UL cuccot aznapra végleg elunom. Ugrok vagy két kategóriát erősségben. Előveszem a mindenes cájgot. 40 gr – os bot, 40 – es orsó, rajta 15 – ös PP fonott.

A világ összes halát kifognám vele … - gondoltam ezt egy csatorna partján, mikor egy bő négyes csukát mindenféle hibalehetőség nélkül, kockázatmentesen, hatalmas önbizalommal – amit többnyire a felszerelés nyújtott – tarkón ragadtam.
Nyolc centis korongfarkú plasztikba, egy hét grammos VMC jig kerül és cél a túlpart.
Harmadik dobásra a süllyedő gumira ráüt valami, én meg abban a pillanatban vissza. Szinte ellenállás nélkül tekertem ki egy szemre méretes bő negyvencentis süllőt. Ha - ha, így most már az én kezem is halszagú lett.

Jó pár dobás után a gumit végre a fenékre merem engedni. Néhány ilyen fenéken botladozó leúsztatás és egy sikeres kipöccintés után egy halvány libbentést követően a csali egy puha akadót fog. Ösztönből gyanússá válik a dolog. Az elakadás pillanatában, mintha élet lett volna benne. Ilyet konkrétan még nem éreztem, de több istentelen harcsapergetőtől hallottam és szinte a megindulással azonos pillanatban jöttem rá - az elmondottak alapján -, hogy ez a hal bizony a csalira „rászívott”.

Bődületeset szerettem volna berántani, de nem igazán lehetett, mert a hal megindult a folyásnak felfelé és a botot folyamatos terhelés alatt tartotta. Mikor elindult nem éreztem túl nagy ellenállást, de azonnal eszembe jutott a horog, hisz a kipöccintést követően a hegye kicsorbult. Nem fentem újra. Minek? A fenő valahol a táska aljában lehet és a megfent horog a következő dobásnál úgyis akadót fog és beszakad. Ez nálam törvényszerű …
Nem szokásom kétszer, de most - minden úgy ahogy volt - az elmulasztott bevágást bepótoltam. Túl sok következménye nem lett, mert minden maradt a régiben, csak a fékem szólalt meg a rá ható erőktől.

A hal továbbra is nagyon lassan úszott fölfelé, majd egy pár pillanatig megállt. Hiába próbáltam magam felé húzni – lefogott dobbal is – nem sikerült, csak a botom hajlott nyélből és vészjóslóan ropogott. Akkor kezdtem el igazából zsugorodni. Mindegy – gondoltam, ha már így alakult próbálok okosan küzdeni, hátha mellém áll a szerencse.

A gyenge pontot a horog mellett a kapcsokra helyeztem és hozzájuk viszonyítva maximálisra húztam az orsó fékerejét.

A hal közben egy idő után elunta a gondolkodást és egy kevés fékhang kíséretében a túlsó part felé mozgott. Gondoltuk a vízbe dőlt fát célozza meg, de nem. Jött két egymást követő tipikus harcsa tuszkolás, ami után alig győztem utána tekerni. Aztán nyílegyenesen ezzel a fékerővel, ami simán megvolt már három kiló, rohamtempóban meglódult a folyással lefelé. A botot szorongató karjaimat, mint egy rongybabáét, úgy rángatta. A fékhang most a fülnek nem édes muzsika volt, hanem égbe kiáltó kétségbeesett visítás. Pillanatok alatt jó messzire távolodott. Szinte habozás nélkül indultam utána a köveken.
A duzzasztó halványan lüktető fényében a terep egész jól kivehető volt, mégsem mozoghattam túl gyorsan. Tudtam, hogy nem messze van egy vízbe nyúló kőrakás. Annak fölébe szándékoztam menni, míg nem késő. Jobb kezemben a bot a sikoltozó orsóval, - ami egy vállat rángató iszonyatot tart - a másik kezemmel az egyensúlyomat kiegészítve a köveket tapogatva vettem fel a leggyorsabb tempómat. Megtettem pár métert, mikor minden átmenet nélkül, mintha egy éles késsel vágták volna el a zsinórt. Elment.

Részemről várható volt, párom viszont összeszakadt. Még másnap is hatása alatt volt, amikor újra lementünk ...

Aznapra nekünk nem maradt más, mint beszaggatni a megmaradt zacskónyi ilyen műcsalit és beszélgetni egy később érkező helyi erővel. Elmondása szerint ez a hal egy százhatvan centi hosszú húsz kiló körüli harcsa. Többen megakasztották és többször is látták már … itt lakik.
- Nevet esetleg nem adtatok még neki? – kérdem jókedélyűen, de mosolyogva mond nemet.
Az autónkhoz gyaloglás közben ötlik fel bennem a gondolat; ha nem adtak még neki nevet, akkor majd adok én, hisz megvan rá a jogom, nekem is közöm volt hozzá.
Legyen a neve: Eleonóra!
– Eleonóra? – kérdi párom. - Miért ne? Poe egyik elbeszélése alapján. Bár ahhoz szinte semmi köze, legfeljebb csak annyi, hogy a mű alapján hiába veszíted el akit szeretsz, és a halálos ágyán fogadkozol, idővel úgyis újra az ősi érzéseid szerint cselekszel és majd a mennyekben megbocsájtást nyersz ... A fogadalmak, pedig mint tudjuk azért vannak, hogy megszegjék őket … Én most a fogadkozást kihagynám ...

Különben is az összes eddig látott és ismert halaknak férfi nevet adtam, miért ne lehetne most az egyszer ez egy női név. A minőségért úgy is mindenféleképp küzdeni kell … Az, hogy nem láttam  "Őkelmét" csak éreztem, a tündéri eszményképemben megtízszereződött a láthatatlan ideál. Nem szerelem ez, legalább is emberi tekintetben nem az, inkább egy erős vágy, olyasmi, mint vadásznak egy kapitális vad elejtése, sportolónak a riválisa legyőzése vagy - ez még jobb - mint egy őrült természetfotósnak egy rég várt ritka pillanat tökéletes megörökítése vagy - a francba - mindegyiknek a jól eltúlzott egyvelege ...

Gy

Utóbbi egymást követő kilenc szárazhomokkal teleszórt szájízű pergetőhorgászat után már végre kénytelen voltam belátni, hogy a folyó most nincs a legjobb kedvében. Legalább annyira halott, mint majd az élő emberek lesznek ezen a földön a pillanatnak tűnő létezésük után. Persze szó sincs elmúlásról, csak a halakra utaló jelek tüntek el. Alacsony vízálláshoz szigorú némaság tartozik, a vízfelszin betegesen mozdulatlan, életnek semmi jele. A lezárt zsilipek kapui szigorú őrként rothadnak két vízvilág dimenziói között. Koszos vizű befolyók, melegtől fortyogó álló vizei a pusztulást idézik. Mégis, oly csábos és kecsegtető most a vízillat, de aki ismeri az tudja, hogy ilyenkor a folyó nem igazán ad halat.
Csak a panaszt hallom minden horgász felől. Csodálkozni azt hiszem, még sem nagyon kell, mert egy ilyen rendkívüli enyhe tél, illetve alapjában véve a hosszantartó csapadékszegénység után, ugyan mit is várhatnánk ... Víz csak vízből terem ...
Négy napos pihenő előtt állok, ebből háromnak valamelyik napszaka horgászatra alkalmas lehet, ha nem húzom el az időt pl.: utazással. Mivel a sikeres pergetés helyszinei most mind távolra esnek, így győzni hagyom a kényelmet és egy kemény napot követően három és fél órai alvás után a “retrós feelinget” idéző pontyozó botjaim teljes birtokában a felkelő nap a lakóhelyem belvárosában egy általam jól ismert közeli kis tavacska partján talál.

Az egyik bot csipeszes, míg a másik úszós. Mindkettőn 25 - ös a fözsinór, a fenekezőn csúszókosár, alul felül horoggal. Az úszó három és fél gr - os feltolós jellegű, apró forgó közbeiktatásával egy rövid 15 - ös fonott előkével szerelt.
A tó feneke alapjában véve iszapos és ugyanaz az iszapvastagság jellemzi minimum huszonöt éve, természetesen itt is vannak kemény pontok, amit nem árt ismerni.
A fenekezős cájg pont egy ilyen helyre csobban. Főzött és csemegekukoricával csalizom a horgokat. Az úszós készség tőlem jobbra a nádfal elé kerül, miután kézzel alaposan meghintettem a területet.

Nem tudom kinek mit jelent a pontyhorgászat, de nekem végsősoron ez is izgalmas tud lenni, főleg ezen a vizen. A régebben itt horgászó szemfüles kollégák számára egy nyitott könyv ez a tavacska. Jellegéből adódóan rendkívűli módon rengeteg és pontos információ atadására képes a víz alatti történésekkel kapcsolatban. Az információt közlő közeg pedig az iszap, illetve az abból felszinre törő gázbuborékok. Az avatott szem a vízre pillantva hamar megállapítja, hol mozog épp a hal, későbbiekben van e érdeklődő az etetésen, ha van, akkor milyen fajtájú, továbbá ha kellően tapasztalt a horgász, még a nagyságukra is tud következtetni ... gondolom ezzel senkinek nem mondtam újat, de aki rendszeresen ilyen tipusú vizen horgászik, annak megint más jelenthet a horgászat teljeskörű élménye.

Idővel olyan, mintha egy semmihez sem fogható óriási eleven kivetítőn valami különlegesen lebilincselő műsort nézne az ember online, amit a halak rendeznek titkon a maguk kis rendje és módja szerint, amiben történetesen a horgász bármelyik pillanatban föszerepet kaphat. Mozi közben tökéletesen egybeolvad a vízzel és a benne tevékenykedő halakkal. A műsor nem feltétlenül csak a kapás pillanatában érheti el a csúcspontját, mint egyéb vizek esetében, hanem pl.: amikor a beetetett helyen megjelenik egy buborékhalmaz, nem beszélve arról, ha az éppen terjedelmesebb és nagyobb buborékokat is tartalmaz, ami igencsak jó halra utal.

- Ez már ilyenkor félsiker! - szoktam magamban nyugtázni és ha minden klappol a kapás rövid időn belül holtbiztosan bekövetkezik.
A fenekező botom jelzőjét nemrég - sok emelgetés után - végre spiccig húzta valami. Nem lett meg, kárász lehetett. Az úszós etetés szélen viszont megjelent egy ponty. A bubik jellemzője alapján átlag két kilós lehet.
- Jó lesz most az is, csak hal legyen ... - véli halfogás élményére szomjas mivoltom. Nemsoká feltűnik egy másik túrás az etetés innenső részén, majd párhuzamosan vele mégegy. Hárman vannak. Gyönyörűen látszik, ahogy porszívóznak, amikor odaérnek az úszóm függőleges helyzetű főzsinórját meg - meg legyintik, ez jól kivehető, mert az úszóm néha pár pillanatra részeges imbolygásba kezd. Szuper a mozi, jól szórakozom, az élmény hatása mégjobban a vödröm tetejére paszíroz ... Viszont a csali nem kell nekik. Valami nem stimmelhet. Várok még egy keveset, hogy a mozgolódással meg ne riasszam őket, de később ők unják meg és faképnél hagynak. A túrásoknak nyoma vész.
Így érkezett el a csalinézés ideje, amikor is kiderült, hogy egy kóbor műanyag zacskóba ágyazódott a horgom. A zacsesz néhai gazdájanak hasonló  "jókat" kívántam, mint amit felelőtlen tettével nekem okozott és újracsaliztam.

Kis idő elteltével az úszós etetésre újjabb érdeklődő akadt, az előzőekhez hasonlóan ugyanabban a méretben. A teríték távolabbi végéről jelentkezett. Most nem bíztam a véletlenre a dolgot és a túrás közelébe juttattam a csalit. Pár perc és láss csodát az úszó lassan süllyedve elindult a nyit víz felé. Egész hosszan hagytam, hogy vigye - kiélvezve a kapás pillanatnyi örömét - majd elég erélyesen bevágtam. Horgom ült, halam pedig abban a pillanatban riadtan balra ugrott. A nádfal miatt is, rövid pórázú csata következett amiben a beállított orsóm fékje csak ez elején szólalt meg egy picikét. Tudtam, hogy nem egy brutál ponty lesz, de így is meglepődtem, mert a méretéhez képest ugyancsak gyatrán küzdött. - Na, ezekért kár itt ücsörögni! - Ennek a kétkilós tükrösnek a sportéréke egyenlő volt a nullával, viszont mégis elégedett lehetnék, hisz teljesült a vágyam, pontyot fogtam ... Hurrá!
Újra csaliztam és azon kezdtem el erősen gondolkozni, hogy, ha fogok még egyet és az is hasonlóan halovány játékos lesz, nyomban összepakolok, keresek valami jobb elfoglaltságot és megint egy jó ideig még ennek a víznek a közelébe sem jövök. Valahogy elmúltak felettem a buta zenék ... pedig, hogy éltem - haltam értük ...

A fenekezőt nemrég újra dobtam, az úszósnál újabb ponty, ráadásul a horogomtól nem is túl messzire fújtat. Talán öt perc telik el, mikor a fenekező botom jelzője határozottan a spiccig vágódik. Reakcióm azonnali, a bevágás is emberes. Megvan! Abban a pillanatban a hal az akasztás helyén felburványlik. Az ilyen alapból testesebb halakra enged következtetni. Elindul jobbra és szépen óvatosan hagyja magát csörlőzni. Semmi komolyabb ellenállás, mindegy, csak a nádba ne menjen. De mit látok; az úszóm ugyanúgy mint az előbb, oldalazva lassan süllyed. - Óh bassz ... ilyen nincs!
Azonnal döntenem kell, a fenekező botot a bal kezmbe veszem - kínosan ügyelve a kontaktusra - és az úszósnak is berántok, majd inkább megalázó, mint dicsőséges helyzetbe kerülök. Elképzelem magam, ahogy távolról látszódhatok; ha kissé leszámítom a kezemben lévő horgászbotokat és a feszülő zsinórokat, úgy nézhetek ki, mint egy elmebeteg szellemírtó, aki láthatalan vérszomjas demonokkal vív élethalál harcot, közben, pedig úgy érzem a halak gúnyolódnak velem.

Az úszós az akasztást követően balra indult, így mindjárt keresztbe is állt a két bot. Közben a fenekezőst már nem tudtam jobban a magasba hátrafelé emelni, félő volt, hogy a zsinórja teljesen belazul. Úszóst az összeszorított lábam közé raktam, próbálva azzal is némi kontaktust tartani. A fenekezőnek pedig atomgyorsan utánatekertem, egyidejüleg a másik bot igyekezett a lábam közül továbbra is balra kifordulni, neki a parti nádasnak.
Becsületére legyen mondva az úszós halam ereje jóval meghaladta az előzőleg kifogott pontyomét és később az izgalom is bőven kárpótolva lett, de az idétlen játéknak a fenekező botos hal vetett véget. No nem azért, mert lelépett, hanem, mert megmutatkozott. Amur volt a drága.

Tudni kell, hogy négy éve nem lett ebbe a vízbe telepítve, tavaly pedig egy darabot sem fogtak a tagok. Akkor az ötven centitől a nyolc kilóig érkeztek. Így a mérleg azonnal az ő javára dőlt el. Az úszós továbbra is irányíthatatlan és zsinór is vészesen a nádfal felé mutat. Francba! Fékjét fellazítom, a botot a nádasra támasztom és a sorsra bízom. Persze így is fél szemem rajta.
Az amurral viszont van egy trükköm, ha bejön akkor talán a másik hal is enyém lehet, ha nem akkor, irgalom ... még az amur is elmehet és két szék közül marad a föld ... meg a kötél.
A tervem az lenne, hogy szép óvatosan mihamarabb gyengéden magam elé terelem és mielőtt a szákot észrevenné, gyorsan alátolnám. Ócska, értéktelen trükk, de most nem érdekel.

A hal nagyságára eddig csak következtetni tudtam, a szákom pedig egy tizenötéves agyonrenovált rozoga átlagpontyoknak kitalált szerkezet. Akkor is meg kell próbálnom!

A szák hálója kerettel együtt a vízben, halam óvatos lendülettel nyílegyenesen felé tart, oldalt a pontyozó bot a vízbe szédül. Basszus! Száknyél elenged, másik botot megfog, kicsit igazítok rajta, hogy a zsinór akadálytalanul engedje, majd újra a szák nyelét markolászom aminek a feje idő közben lesüllyedt. Akkor már sejtettem, hogy az esélyeim a tervem végrehajtására nagymértékben lecsökkentek, a művelet igényli az előkészített mozdulatlanságot. Halam közben a cselekvő zónába ért és a szákom még fölfelé mozgott, mondanom sem kell azonnal kiszurta. Egy kicsikét késlekedtem csak, de neki elég volt ... Elég volt ahhoz, hogy tönkretegye a szákom és egy hosszadalmas fárasztás elé állítson.

Az amur nagysokára csak meglett, dögre fáradtan többszöri kísérletezéssel tudtam csak a kicsinek tűnő tartás nélküli szákba beleterelni. A tagok, akik később látták átlagban nyolcasra saccolták, de kissé túlsaccolták, mert nem volt csak hét és feles.  Az úszóson a hal természetesen  lelépett. Egyszerűen lefordult, így volt a legjobb.

Másnap sőt harmadnap is kimentem ugyanarra a helyre, mindegyik nap adott két halat, ráadásul ehhez a vízhez képest nem is olyan rosszakat ...

A szerelékeken semmit sem változtattam, de a szákot azért megjavítottam. A forgatókönyv ugyanaz maradt; beetettem a nádfal elé, a csipeszt is mindenre készen a helyére csüngettem és fél óra elteltével mit látok? Az úszó mögött egy hatalmas túráshalmaz jelenik meg, benne nagyobb buborékokkal ... Pár rövid pillanat múlva az úszóm megremeg és szép lassan enyhén oldalazva süllyedni kezd ...

A fotókért külön köszönet Nagy Attilának és Farkas Bencének!

Gy

Betli, betli, betli, nem lehet igaz, hát milyen nyár ez? Nem ad a Körös, nem ad a Tisza, nem ad a kis folyócskám, sem a kis tavacskám. Mi lesz így és ugyan meddig tart? Jól tudom, hogy nem foghatom sem a babonára, sem a bénázásaimra ... Dög meleg van! Jól jönne egy kis hűsítő zápor ... És az ima meghallgattatott, mert jött ... Aztán jöttek a halak is ...

Úgy érzem, mintha szünet nélkül csúszna le a torkomon az a párától gyöngyöződő behütött üveg sör teljes tartalma, aminek szájacskája épp az én szomjas ajkaimon ücsörög. Mintha az életem függne tőle, úgy nyelem ezt a csodálatos "habzó gyönyört". Fáradtságom ellenére e nemes nektár fokozottan üdítőleg hat. A kortyolás öröme a sör íze és a gyengéd alkoholtartalom azonnal egyfajta kéjes mennyei édes mámorba repít. Ínnám, míg agyam szétfeszítené a széndioxid, de hirtelen valami megzavar, mert egy pár korty után a magasba tekintő hunyorgó szemeim földi örömöm láthatóvá vált mámorát egy hang töri meg. Egy hang ami mindenek között a legtöbbet ér, de nem csak csupán hang szine, hanem a tartalma alapján is és a sör élvezete messze eltörpül mögötte; a feleségem hangja. - Megvan! - kiálltja határozottan.

Bűnös élvezeti tevékenységem azonnal felfüggesztem és indulnék a segítségére, de Laci megelőz. Ő semmit nem bíz a véletlenre és hosszúnyelű merítőjét menet közben szereli össze. Én pedig, ha már így alakult, a jövőre gondolok és a fényképezőért kapok.
Hm, még csak egy fél üveg sörnyi ideje vagyunk kint és máris akadt egy hal. Nemmondom, jól kezdődik és párom nemsokára egy kissüllővel mosolyog. Mi meg még be sem dobtunk ...

Kellemes érett nyári szellő lengedez, a két napos esőzéseknek nyoma sincs, a légnyomás lassú emelkedőben, a hőmérséklet délután háromnegyed hat környékén számunkra egész optimális és a napocska is zavartalanul süt. A világban a létező legjobb helyen vagyunk; egy picinyke csatorna partján, aminek a mélysége egy méter környékén lehet és talán egy épeszű pergetőhorgásznak tulajdonságai alapján semmit sem jelentene. (Tudom, mert akiket más tájékról eddig ideinvitáltam rendszerint kétkedve méregették).
Miután párom süllője visszakerült és én is megittam a félbehagyott sörömet, sűrű beszéd mellett műcsalijaink végre a kapcsinkba kerültek és Lacit követően lendült az első dobásom.

Mindhárman egyöntetűen az ul kategória mellett döntöttünk. Párom nem is hozott csak egy 6 gr - os pálcát a kedvenc Mitchell botcsaládjából, nálam pedig egy bevált 5 gr - os feszes Chaser figyelt és egy negyvengrammos mindenes pihent szétszetve az önbizalom teljes pótlása kedvéért.

Lacinál is két bot kerül elő egy 21 gr -os és egy 14 gr - os, az előbbi inkább ds - re hangolva. Főzsinórjaink is megegyeznek, mert mindenki 0.006 - os Nano - t használ. Fluo elökéink viszont különböznek, mind méretben, mint márkában. Műcsaliknak pedig mindenki a saját fantáziája szerint választ valami kis apróságot a készletéből. Nálam egy két és fél gr - os fejjel szerelt minnow plasztikszerüség van. Sok halat köszönhetek neki, így ez a favorit. A többiek műcsalijairól pedig fogalmam sincs, egyelőre.

Második leúsztatásom díjazásra kerül, csak a halacska köszön el rövid időn belül. Párom pedig minden dobásából szinte folyamatos ütögetéseket regisztrál. Nofene ...

Horgot fenek. Következő dobásból valami kis apróság máris ráragad. Egy közepes méretű tépett hátúszójú sügérke lesz az első halam.

Laci mellettem a ds - t erölteti, egyelőre eseménytelen. Pár dobásom követően, a csalikivétel utolsó pillanatában egy méretkörüli csukagyerek jelenik meg a tea színű vízben. Műcsalimba épp csak, hogy belecsíp aztán fürgén eliramodik, hogy később még szerepeljen ebben a történetben. Jelzem az eseményt, majd újat dobok. Hihetetlennek tűnhet a dolog, de az előző jelenet megismétlődik, két aprócska dolog kivételével, az egyik, hogy a kíváncsiskodó hal nem csuka, hanem süllő és mielőtt visszakerülne a vízbe, előtte még pózolunk a gép előtt.

Kis idő eltelik, páromnál egy újjabb hal. Merítőt nem kér és fotóalanynak is alkalmatlannak minősíti az aprócska a süllőt.
Lacit később magára hagyom és Szandi felé somfordálok. Több ütögetést kapok, de egy sem akad meg. Minden érzékszervemmel a technika változtatásaira törekszem, mikor Laci felől csobogásra figyelek fel. - Kiscsuka. - közli. Majd mielőtt megkérdezném hozzáteszi, hogy a horog a szája sarkában van, úgyhogy aggodalomra semmi ok. Indulnék a merítőhöz, mikor egy lemondó - Óh, elment ... mondat állít meg. - Csak leharapta! Pont úgy fordult, hogy a zsinór a fogai közé keveredett ... - Mégis mekkora volt? - kérdem. - Olyan méretkörüli. - feleli egy kissé bánatosan. Gyanítom, a kis süllőm előtt ez a hal nézhette meg a csalim.
Egész változatos bevontatásokat alkalmazok, de eredménytelen mind, csak az ütögetések maradnak. Egy stílust még nem próbáltam, mert süllőkre nem szokásom, az a tempós gyors csalivezetés. Egy próbát megér. És lám - lám nemsokára egy egész pofás süllő követi partig a mücsalimat. - Negyven centi bőven meg volt! - közlöm kissé elhűlve, mert ehhez a víztipushoz nagynak hat. Következő gyors bevontatást ugyanott elkapja egy süllő. Loccs - poccs merítés és ez, ni csak, harminchétcenti. Nézek is nagyokat ... Ennyire sokat csalna a víz vagy ennyire silány a szemmértékem. Mindegy a cukkolásokat kénytelen vagyok benyelni ...

Párom előtt halmozgás, dob és szinte azonnal fáraszt is. Loccs - poccs merítés és a süllője negyvenöt centis. Hoppá! Gratula minden felől, úszkál a dicsőségben. Halkan jegyzem meg, hogy lehet az előbb ő mutatkozott be, de senkit nem érdekel, ami valahol érthető.

Csalija fehér színű. Bravó! Arra a mgeállapításra jutottam az évek alatt hogy, az itteni halak olyanok, mint mifelénk az emberek java része. Önfejüek és mennek a saját fejük után ... Nem hallgatnak senkire csak a saját maguknak felállított törvényeikre. Ezeket a halakat sem tudom, hogy honnan szalajtották, mert a rég felállított általánosított téziseket semmi be sem veszik. Túlzásba vitt citromlével kevert tea színű vízben rikító fehér twisztert zabálnak, ráadásul ezerrel pirító napsütésben, balinnak húzott tempóban. Idióta banda az egyszer biztos, de legalább nem kell értük korán kelni és későn feküdni.

Következő hal engem illet, loccs - poccs, nyihaha (és ez most nem a víziló poénos megfelelője), hanem egy negyvenkétcentis süllő öröme. Majd kivonom magam a forgalomból, hisz mindenki tudja, hogy egy sör nem sör és továbbá egy cseppet sem bánt, hogy nekem aznapra ő volt az utolsó halam.

Bőséges elégtétellel nézegettem a két horgászt, ahogy a halakat űberelték. Páromnak még kettő akadt, míg Laci is időközben beindult és egy apróbb sütyi mellé csípett egy negyvenháromcentist is.

Ekkor a nap már lenyugvóban volt és az utolsó ellobbanó lángjával is sokatsejtően ránk mosolygott. Mi visszamosolyogtunk rá és egymásra, mintha megértettük volna ... mert, ha minden jól megy látni fogjuk még együtt őt lenyugodni kis hazánk valamely szépséges vízpartján.

Mozgalmas kis horgászatot zártunk, összesen két óra alatt tizenegy halat fogtunk és fogalmam sincs mennyi kapás, ráütés, lefordulásunk volt. Természetesen a találkozó abszolult nem verseny alapra épült, de azért a legtöbb halat (hölgyeké az elsőbbség) párom fogta, öt darabot, második jómagam lettem néggyel (és két sörrel), míg végül Laci (akivel végre volt szerencsém találkozni, megannyi szervezkedés és komunikálás után megértve a fotókon való inaktív szereplését) harmadik lett két hallal. A legnagyobb hal kategória győztese pedig (nem írom ki, helyette egyet lehet tippelni, hogy ki) lett.

Végezetül, hogy mi volt a sikereink titka? Elmondom, mert nagyon egyszerű, a sikereink semmiféleképpen sem a forró napokat lehűtő záporoknak és a lassan emelkedő légnyomásnak köszönhető, nem is a különböző fluorocarbon előkéinknek, illetve műcsalijainknak és bevontatási technikáinknak. Nem, ez mind hülyeség. Ezeknél még van egy fontosabb dolog ami a előtérbe helyezi a sikert. Mégpedig az, hogy nem maradtunk otthon Minimaxot nézni és - mint már említettem - a földgolyó legjobb helyén horgásztunk ...

Gy

Sötétek mifelénk az égre rajzolt jelek,
Jó Magyar Pontyhorgász a kapásjelzőjére mered!

Nem is meredhetne máshova,
Mert a befektetett pénzén csak ezt kapja!

Ponty az Isten, Ponty a Király!
Manapság már az amur is csak félve zabál!

Pontyot a tóba gyorsan, gyorsan!
Mert a telepítés egy hónap múlva úgy is elillan!

Évek óta a legtöbb Pontyot fogó horgász a nyerő,
Közben a nagy versenyben a telepítetlen „gaz” ragadozó meg háborítatlanul felnő!

Csodálkoznak hova tűnik a rengeteg fehérhal,
Biztos csak egy darab hárommázsás harcsa lehet a baj!

Ez a hal a Ponttyal sajnos nem egy kategória,
A felkészületlen horgászt pedig rendszerint jól helybenhagyja!

Beleakadt abba már az összes „nagy” Pontyhorgász horga,
De a hatalmas harcsa mindet alaposan megpocsékolta!

Húú gyerekek, ha tudnátok mibe akadtam,
Istenemre mondom ilyet még álmomban sem ba … m!

Nem tudom, mekkora lehetett … Hangzik a zajos óda,
De idővel úgyis eltörpül mellette egy kifejlett anya Goodzilla!

Ott van a fészke! Ott van arra,
A templomtorony árnyékától két és fél méterre balra!

A horogra pedig nem kerülhet más csak kukorica,
Mert, ha nem fog Pontyot szégyenbe dönti a konkurencia!

Ne bántsuk, mert az egészről nem Ő tehet,
Csak sodródik az árral, mert tennie ellene gyakorlatilag semmit sem tehet!

Beetették Őt már nagyon régen,
Legalább annyira, mint Ő most a Pontyokra a vízben!

A csalit igen mélyre szippantotta,
Nem igazán tudja, de létezik a tóban más halfajta!

Kár a szóért, mert itt is a pénz diktál,
Az erre épülő üzletág, ugyancsak szilárd lábakon áll!

Megjósolta ezt nagyjából szegény Hermann bácsi is,
De igencsak rácsodálkozna, hogy mi is folyik itt!

Köd ül egy megetetett bamba nép szeme körül,
Míg az értékesítő ennek meg kib … ul örül!

Mert valljuk be őszintén ezek a halak az igényekhez képest szaporodni nem igazán tudnak,
Így adnak munkát jó néhány szerencsés kiváló szakmabeli Magyarnak!

A Ponty olyan lett, mint a legtöbb piacra szánt tömeghús állat,
Megfelelő körülmények hiányában csak a konyhára jó, a többi kínlódás és búbánat!

Lehet ezzel bárkinek vitatkozni,
De a tökéletes élettér hiányában mégsem képes igazán szaporodni!

Nem akartam én ezzel senkit sem megbántani,
De most fogom magam és elindulok pergetni!

Én egy folyóra megyek olyan halfajokra horgászni,
Amit a környékünk vizeibe meg sem próbálnak telepíteni!

Ez mindenféleképp drága hal egy átlag pecásnak,
És gyanítom, hogy semmit sem mondanak egy Pontyhúson dédelgetett Hungarikum Magyar Horgásznak!

Most biztos, hogy a széllel szemben pisiltem,
De a véleményed kifejtheted az alábbi e mail címen!

Talán sok mindenkinek ez egy fájó pont,
Az email címem: gyongy.laszlo@gmail.com!

Meg ráadásul most úgy tűnik, hogy oda sz ... tam, ahol fiatalon ettem,
De fogd meg azt a rohadt pontyot egy kevésbé sűrűn telepített vizen!

Az intenzív víz nekem kábé olyan,
Mintha birkákra lövöldöznék az ólban!

Ez itt most talán egy görbe tükör,
Ami nem a megbántásért tündököl!

Ezt a szemléletet csak én látom így,
Létjogosultsága nincsen semmi féleképp!

Neked barátom nem is kívánhatok ezeken túl egyebet,
Mint sok szabadidőt, füstölős kapásokat és a kifogott halhoz a legnagyobb örömödet!

Találkozzunk a horgászparton,
Mert valahol minden horgász egy rokon!

Ponty az Isten Ponty a hatalom,
Bele verem én úgy is (a f … om) azt a pár napom!

Ma megint legalább annyira kevés voltam, mint ahogy a mondás tartja, erdőtűzhöz a vízipisztoly. Két kapásból két ponty tépett meg a kis tavamon ... Ráadásul tegnap az utolsó (talált) kapásjelzőmet is elvesztettem, úgy hatvan méternyi zsinórral és vele azt a végszereléket, amiben az etetőkosár megvolt vagy tizenkét éves ... (Költhetek megint rá). Bár akkor a kárászok gyönyörüen ettek, de valahogy mégis bosszantott az a kihúzós kapás. Bevágáskor a műanyag bottartóvillába akadt a zsinórom és helló, elszakadt, a kutyafület pedig valszószínűleg örökre elnyelte a tó. Korholtam magam rendesen, főképp hogy - hogy lehettem ekkora barom, amiért azt a szart bottartót megvettem. Akkor még egy ponyhoz is volt szerencsém, úgy tíz másodpercig, mert az úszós horga kiakadt. Azt fel sem vettem.

Ma meg alig egy órája vagyok kint és tessék, két cumi. Ez már így összevéve igazán kezd bosszantani. Az egyik nyilt vízről úszóson kapott, majd irány egy távolabbra eső nádtő. Túl sok közöm nem volt hozzá ... Az úszóm legalább megmaradt.
A másik nemsokkal később a fenekezőn jelentkezett. Úgy kivágta a zsinórra aggatott megtört nádszáldarabot, (amit kényszerböl kapásjelzőnek használtam) hogy az felrepült a magasba. Persze azt a halat sem tudtam a nád elől kímátkozni. Egy horgom és még egy kosaram odalett. Hiába no, a tavasszal betelepített pontyállomány gyatra viselkedése, nem egyenlő a már "benszülöttnek" számító megmaradt és kitanult példányokkal ... vagy már megint nagyon jó halakba akadtam ismét. Titok!

Túl sok kedvem ezekután már nem maradt, összepakoltam és befejeztem aznapra a pecát. Hazaérve párom látván lehangoltságom egy ötlettel állt elő.
- Mit szólnál, ha holnap elmennénk Délegyre sügerezni? Én leszek a kabalád, ahogy mindig, ha ketten megyünk és ott biztos, hogy fogunk, mert eddig minden alkalommal fogtunk ... a siker tutira garantált. Gondold meg!
Nos, sokáig nem kellett nógatnia.

A beharangozott kellemetlen és visszahűlő hőmérséklet ellenére úgyancsak jónak mondható időben volt részünk a délelőtt folyamán, ahogy az egyes tó partján a vizet fürkésztük. Egy apró kis gond volt csak csupán, mégpedig az, hogy a feketesügereknek még a jelenlétükre utaló jelét sem láttuk. Később már unottan, lehangoltan, mindenféle hit nélkül dobáltuk a műcsalikat. Beállókból beálókba gyalogoltunk, kerestük őket rendületlenül, de mindhiába. Gondoltam ez a nap is ugyanúgy cumi lesz, mint ami mostanában a horgászataimra jellemző, amikor egyszecsak úgy déli tizenkét óra környéken megtört a jég.

Új beállóhoz közelítek, úszóstég lebeg oldalt. Mielőtt a partrhoz érnék messzebbről, ahogy lehet jól körbedobálom a tákolmányt, hátha bújik a környékén sügér, de semmi. Párom ezalatt valamit odafönt szöszmötöl a felszerelésével. Rálépek a stégre és balra a legcsücskébe húzódom. Így előnyös helyzetbe kerülök, mert a parti nádast párhuzamosan remekül megtudom vallatni. Annyira ígéretes a hely, hogy nehezen tudom elképzelni sügér nélkül.

Dobok egyet, a csalit a fenéken pötyögtetem, van hogy egész sokáig nem mozdítom, ilyenkor a helyet kémlelem és elképzelem, mi játszódhat le a víz alatt. Ahogy a csalit kiszúrja, odaúszik, kémleli, mérlegel, majd végül csak rászánja magát és a fenéken pihenő mozdulatlan plasztikot egyszer csak felszippantja és én emelnék a csalin, de a horog, mintha akadóba bújt volna ... majd átvált eleven mozsgássá, de klassz is tud lenni ...

A képzelgésem fekete tükrét pedig egy határozott kapás töri széjjel. Az egyik fenékre érés előtti pillanatban valami tipikusan odakap a műcsalinak.  Akasztok, a hal egy kissé a fejét rázza, majd elindul a nyilt víz felé. Szuper, itt az első sügér! - újjongok és a hal elfelejt megmutatkozni. A fenék közelében marad, kérlelhetetlenűl. Ez tuti nem fekusz! Mi a rák ez? Fantáziánk meglódul. Süllő? Csuka? Rázza a fejét, határozottan érzem ... Harcsa? Az hülyeség! Ez csak megy és megy. Fasza, ha ezt is elvesztem biztos vízbefojtom magam! Nagyon pedig nem vigéckedhetek, mert a cuccom a szokásos ul 0.006 - os Nanóval és 12 - es fluorocarbonnal szerelt, úgyhogy az erő egyelőre a hallal van. Velem pedig az eröltetett nyugalom.

Két hosszabb kirohanás után, már csak előttem köröz, mire a vízben nagy nehezen végre annyira átsejlik a teste, hogy biztosra megállapítsuk, ennek a halnak bizony ezüstös pikkelyzete van, ami óriási meglepetésként ér minket. Basszus, nem lehet igaz ez, ez egy kib ... ott ponty!

A franc essen belé. A horog biztos kivülről akadt, bár akkor hogy rázná a fejét, vagy a ponty is rázza a fejét? Mindegy, a téma roppantul érdekel, ezért most már mindenfélekép ragaszkodom a végkifejletért.

Jó időbe beletelik, mire biztosan megállapítjuk, hogy a kicsíny jighorog a hal szájában van, aztán megint egy csomó időbe, mire teljesen elkészül az erejével és a sekélyes parthoz tudom terelgetni, majd a kopoltyúja alá nyúlni, mert jó szokásomhoz híven a kezemen kívűl semmiféle halkiemelőt nem tartok magamnál. Hogy miért éreztem, hogy a fejét rázza? Egy magyarázatot találtam csak. A fárasztás vége felé, mikor már szinte folyamatosan láttam a halat, akkor is előjőtt ez a dolog és mindig akkor, amikor forgolódott, a damilom pedig a ponty tulsó oldalára került. A megfeszült vékony madzagom így sodródott végig az úszkáló hal testén, míg le nem került róla. Puff!

Kissé fekélyes negyvenkilenc centi hosszú töves, súlyát nem mérjük, mert nincs rá szükségünk. Láttunk már ekkora pontyot, nem nagy szám, viszont végeredményben még is van egy kis különbség az azonos hosszúságú pontyok és a most kifogott között, már csak azért is, mert nekem ez az első szabályosan pergetve kifogott példány.

Erősen tanakodtunk felette, hogy mi legyen a sorsa, de sajnos vagy nem, engem győzni hagyott a leendő gassztronómia. Oly rég vágyok már egy pompás gazdagon tűzdelt rácos pontyra ... és milyen tréfás kedvében van a horgásszerencsém, mert úgy látszik a halat Délegyről feketesügerezés közben kell hozzá kerítenem, mert otthon képtelen vagyok kukoricával pontyot fogni, ezt a ziccert pedig, ha már így alakult, úgy érzem kár lenne kihagyni. Úgyhogy a hal nemsokára örökre elaludt, mi pedig újúlt erővel folytattuk a pecát.

Körbejártuk a tavat és az egyik favorit helyet dobáljuk, majd egyszer csak párom felől egy kevés fékhang üti meg a fülem és a kis rövid 6 gr - os Mag Pro spicce szaporán bólogat, majd hirtelen a bot kiegyenesedik és a zsinórja irányában egy kisebb hal sziluettjét látjuk a vízben felbukkanni. - Kiscsuka lehetett. - véli párom ahogy a véraláfutásos színű csaliját vizsgálgatja. - Nézd eltünt a farka. - Na igen, és ráadásul még egy magányos nimfomán nőstény is volt ... - poénkodom. Majd csalitcserél, kap három kapást és aztán hiába dobál nincs érdeklődő.
Az első helyre költözünk. Mélységes a kapástalanság. Párom elunja és úgy dönt visszatér a rontott kapások helyszínére. Én pedig maradok és kísérletezgetek. Egy Berkley nimfa van most soron. A másodikat dobom vele a százszor megdobált helyre, mikor az egyik emelésem elakadásszerü lesz. Hoppá! Behúzok neki és Szandit magam mellé parancsolom. Jó erőben lévő a halacska, eltart egy kis ideig mire kifárad, együtt izguljuk végig a fárasztást.

Végre megjött az első sügér. Nem tudom van e jelentősége a külső környezetnek, mert délután egy óra környéke volt és a nap zavartalanul sütött az mpa változatlan, a levegő melegnek volt mondható, szóval minden egy jó ideje változatlan vagy gondolnak egyet és aktiválódnak. Azt viszont a minimális tapasztalatom, (ami minden további nélkül lehet téves) sejtette velem, ha egy jelentkezik, akkor rövid időn belül mutatkozik majd társa is. Kíváncsian vártam hát a folytatást.

Sokáig azonban nem kellett várnom, talán öt perc telt el a visszaengedést követően, mikor szinte ugyanarról a helyről Szandimnak lesz hala. - Csak el menenjen! - fohászkodom félhangosan. Hadd tudja meg párom is milyen újra és újra átélni ennek a halacskának megfogását. Különben is a mai napra pedig igencsak kijár neki a siker. Nem tudom melykünk izgulta jobban ki a fárasztás hosszabbnak tűnő pillanatait, de végre csak szájon lett "csípve" ez a sügér is.

Így az ul cuccon méretükhöz képest egész komolyan küzdenek. Frappáns kis halacskák ezek, kitűnő sporthal, számunkra hatalmas sportértékkel rendelkezik. Egyáltalán nem csodálkozom rajta, hogy annyi híve van világszerte, valamint, hogy kis hazámban a pergetők körében rengeteg a pisztrángsügér fanatikus, amelyek (nem túlzás) művészi szinten kezelik a horgászatukat.

Fotózkodás közben vendégeket kapunk. Találkoztunk már velük délelőtt is. Ketten vannak. A közeli úszóstéget javítják, állítólag.
- Megmondjam, hol lehet a legtöbbet fogni? - kérdezte az egyik reggel. - De csak akkor mondom meg, ha adtok belőle egyet ...
- Itt védve van! - mondjuk szinte egyszerre. - És különben is mi szeretnénk őket megtalálni! Valamit érvelt a védettség ellenkezőjéről, meg a túlszaporodásukkal kapcsolatban, de mi jobbnak láttuk megköszönni a segítségét és odébbáltunk. Azóta ez hely szinte végig üres volt, most meg megint jönnek.
- Na mennyit fogtatok? - kérdi fenhangon ugyanaz.
- Vagy tizet ... tódítom a világ legtermészetesebb modorában.
- Úgye megmondtam, hogy itt vannak!
- Meg persze, csak azt nem tudom kinek ... - és mielőtt az álomvilágából megszólalhatott volna ... - Visszadobtuk mindet! - folytattam ugyanolyan természetes hangnemben. Aztán megint elkezdte a monológját a sügerekkel kapcsolatban. A másik pedig közben az úszóstégen zajosan idétlenkedni kezdett, mert a mai napi munkájukat másnak nem tudnám minek nevezni, bár kurvára nincs semmi közöm hozzá. Mi pedig szótlanul összenéztünk és újra elhúztunk onnan.

A meg nem fogott kapások helyszinére megyünk. Szinte egyszerre dobunk. Szandi balra, ahol a kapásokat kapta. Én pedig jó messzire előre. Nem tekerek túl sokat, mikor páromnál a szokott szituáció játszódik le. Piciny fékhang, bólogató botvég éés most a halacska a horgon marad. Egy kissebb, frappáns megjelenésű sügér örvendezteti meg jelenlétével. Szuper! Húsz percen belül ez a harmadik.
Dobálunk még egy keveset, mikor észrevesszük, hogy a két szaki ismét eltávozik. Nemsoká visszaköltözünk. Szandimnak lesz hamarabb akciója, de csak egy ütést kap. Természetesen a véraláfutásra. Erősen mérlegelek. Tényleg olyan jó lenne?

Végre engedek a makacsságomnak és összeszerelek egyet. Kettőt dobok, mikorra elakad a kis twiszter. Halam van! - majd egy kicsikét küzdünk és az első kirohanásánál kiegyenesedik a botom. Elment! Igen ám, de nagy megrőkönyödésemre magával vitte a véraláfutást is. Basszus! A 12 - es fluorokarbonom, mint egy töredezett hajszál úgy szakad, ahogy egy kevéske húzóerőt kifejetek rá. Elért. Figyelnem kellett volna rá és lecserélnem, az ul móka igényli a figyelmet és a törődést. Bánt a dolog, mert ez rajtam múlott és csak remélni tudom, hogy a halnak nem lesz túl sok baja.

Új szerelést kötök, de érzem ez a peca már tovább nem olyan, mint egy pár perccel ezelőtt, valahogy olyan eröltetett lett. Mintha valami buta kényszer telepedett volna rám. - Halat fogni! - Diktál egy megrögzött fáradt hang odabent. Elfáradok én is töle, pedig semmi kedvem.
- Halat fogni? Rikkant élesen egy másik frissen előbúvó hang. - Mit akarsz még ... Kipecáztad mára magad, halat is fogtál, igazán nem lehetsz elégedetlen! Különben is hosszú út áll még hazáig előtted. Legyen ennyi elég a mai napra ... - Kicsikét töprengek a dolgon és az utóbbi gondolat mellett voksolok.
- Nos? - Kérdem párom, miközben a véraláfutás horgát a horogbeakasztó fülbe illesztem.
- Ennyi? - Kérdi, miközben a szemem sarkából látom, hogy az arcom tanulmányozza. Nem szólok, mert felesleges. Az utolsó dobását kitekeri, majd széthuzza rövidke pergetőbotját. Némán pakolászunk.
Az úton egyszercsak megkérdi: - Na, milyen napod volt?
- Hogy milyen? - kérdezek vissza a szavakat ízlelgetve, mint egy hősszerelmes, aki az újdonsült szerelmének valami nagyot akar mondani.
- Jó! - és mosolyra húzom a szám, mert tudom mi fog következni.
- Kicsikét bővebben ...
- Nagyon jó! - és most már nevetünk mindketten.
Igaz, hogy régi, ócska poén ez, de most ebben minden benne van. Kár is lenne elrontani mindenféle túlmisztifikált jelzőkkel, csak rontana a varázson, ami a mai nap folyamán ránk telepedett ...

gyongylaszlo@gmail.com

Az én közelségemben nincs se Duna, se Tisza, se Körös, sem nagyobb terjedelmű értelmes természetes víz ahova, ha van két szabad órám leugorhatnék egy jóízűt horgászni, a tutinak vélt helyekre, jó halak reményében. Sajnos a legközelebbi elérhetőségi pontja is gyakorlatilag felemésztené azt a kis horgászatra szánt időt. A távolság rengeteg időt, pénzt és energiát igényel. Most nem akarom fejtegetni, hogy csak ezekben a folyóban élnek jó halak és nem is panaszként említem, de nekem vagy nekünk az alföld keleti, gyermekeinek ezeknek a nagyobb vizek horgászati lehetőségeinek a megérintése igen szűk korlátok közé szorult. Nyilvánvaló, hogy ott sem ugrálnak csak úgy a csónakba a szebbnél szebb méretű halak és az is biztos, hogy az évek alatt, ha azon a tájékon gazdagítjuk tapasztalatainkat erről a témáról egyértelműen máshogyan vélekedünk.

Természetes, hogy ehelyett a lakóhelyünk környékén csiszoljuk élesre a halfogás rejtelmeit. Többnyire sekély, szinte kizárólagosan pontyokkal telepített tavak, kisebb folyók, vízelvezető csatornák, vizes árkok a jellemző horgászterritóriumok, amiket nap mint nap bejárunk, nekünk osztályrészről ezek jutottak, mi ezekhez alkalmazkodunk.

Gondolom mondanom sem kell, hogy az ilyen vizekből kifogott jó halak aránya messze elmarad a nagyobb vizek jó halainak arányától. Kérdés, mi számíthat jó halnak? Az én szemszögemből mondjuk a kétkilós süllőt, balint, a háromkilós csukát, a hat kiló fölötti harcsát, a négy kilós pontyokat már jónak titulálom. Nyilvánvaló, hogy mindenféle tulzás nélkül ezekkel a megállapításokkal a horgászok nagyrésze is egyet ért. (Ami persze csakis kizárólag természetes vizeken értendő). Nem állítom, hogy nincs belőlük, mert nagyon ritkán idénytől függően egy - egy előfordul ezekben a méretekben, ha pedig még is fogunk ezen határérték környékén szemünkben kapitálisnak hat.

Úgyhogy maradnak jó halként átlagban a szivar süllőcskéink zömmel negyvenpárcentis méreteikben, ceruza csukáink ötvenpácentis kivitelben, nyeszlett balinok méret környékén, harcsa részemről kuriózum képpen, a sügér pedig vigasz képpen.

Most legyek ezzel is elégedetlen? Itt, ahol egy elhanyagolt lábvíznyi picike csatornában egy újjnyi sügérnek is mocskosul tudunk örülni. Ahol, később jó időpontban húsz perc alatt kifogsz tizenkettőt, bő tenyeres méretig. Itt, ahol a kis folyón a szűk kétkilós süllőnek a téli időszakban már territóriuma van. Itt, ahol combközépig érő vizű csatornákon harminc centis vízben húsz perc alatt kifoghatsz akár hat darab tüskéshátút is max. pl.: negyvennyolc centis határig. (Később beüthet egy ötvenyolc centis is, Ul cuccon az ám a móka). Itt, ahol a környék horgászai között kifejezetten kedvező arányban oszlik el az egész éves pergetők aránya. Itt ahol, ha velem nem azonos elvű horgászok kérdik tőlem jött e valami, a válasz mindig nemleges fejrázásban végződik. Itt, ahol nemegyszer bebizonyosodott már, ha titkon fogom és engedem vissza a halat az ezerszeresét kapom vissza és ebből egyenesen következik, hogy később természetesen nem csak jómagam szüretelek. (Ennyit az önzőségről, a halféltésről, az irígységről, meg a mit tudom én még miről, amit az ilyen jellegű idióták megkapnak ... ).

Itt legyek elégedetlen a puszta közepén, egy jelentéktelen kanális partján, az állandóan szembe fújó évtizedek óta megrekedt keleti szélben, önfejű marhák lágy ürülékének közepén ... ahol az ezeken a vizeken horgászó emberek egy letünt világ eszméjének a rabjai még a mai napig is és a dög vizet kémlelve a sok kapástalan rövid intervallumú pergető időszakokban más gigászi természetes víz eszmei képe, benne a kapitális halaival, csak egy elérhetetlen vágyálom marad csupán ... mintha csak egy másik világrész volna ...

Viszont, ha akad két óránál jóval több időm a horgászatra, nagynéha a vágyálom lehetőségének beteljesülése valósággá válhat ... Valahol egy másik kontinensen, ahol pl.: a Tisza folyik.

Mindig elégedetlen pedig nem lehet az ember. Tudja ezt mindenki! Legfeljebb azt modják árt a szépségnek és minden ugyanúgy marad.

Vagy rosszabb lesz. Proszit!

Gyöngy

Endorfin, más néven boldogsághormon: olyan fehérjemolekula, amelyet az emberi szervezet termel fizikai hatásokra, izgalmi állapot esetén, az orgazmus pillanatában, fájdalomérzetkor, továbbá fűszeres ételek, vörösbor, édes ételek, joghurtok fogyasztásától valamint friss levegőtől, napsütéstől, meg még a jó ég tudja miknek a hatásaitól, amik fájdalmat csillapítanak és kellemes érzést idéznek elő. Hatása állítólag akár tizenkét óráig is eltarthat ...

Unottan szűröm a vizet. Délelőtt van már a javából és eddig egy árva koppintást sem tudtam kicsikarni a ragadozó halaktól. Pedig, hogy neki indultam ... Ismerőseimtől a napokban egytől - egyig kiváló híreket kapok, sorra fogják a szebbnél szebb méretű ragadozókat. Igaz nem a környék vizeiben, de bennem ilyenkor ösztönösen megpendül egy húr és az egyre csak felerősödő rezgésével arra késztet, ami valójában vagyok. Arra, hogy saját zeneszerzőként komponáljam és élvezzem horgászataim pompás dallamait. Energiát nem kímélve megkettőződött reményekkel indulok útnak.
Kis családomnak várhatóan délre ígértem újra a felbukkanásom; - Dobok párat, fogok egy nyolcast, aztán már jövök is. Különben is már megint alig aludtam és estére amúgy is mennem kell dolgozni, pihennem kell! - érveltem és akkor abban a pillanatban még én is valahogy így gondoltam. (Természtesen a nyolcas kivételével).
Párom eme bejelentésemet egy hosszúra nyúló mélyre hatoló tekintettel és azt követő rövid fejbiccentésel fogadta. - Majd jössz! - tette hozzá játékosan.

Éhgyomorra gyorsan egy kávét bedobtam és csak a mindenes botom és egy kis táska átlagban közepes méretű műcsalikat vittem magammal. Csak lazán. Ez hét órakor volt.
Most fél tizenegy és mardos az éhség. Az időjárás kitűnő, olyan tipikus őszi kiránduló idő, zavartalanul süt a nap, a hőmérséklet optimális és érezhetően melegszik vagyis pergető horgászszemmel az a fajta, mikor a csukák egy helyben maradnak és ha egy mód van rá nem is mozdulnak. Szóval az én jelenlegi megítélésem szerint szinte teljesen reménytelen a peca ezen része. Mindenféle meggyőződés nélkül dobálok, kínomban körforgóval próbálom, pedig az az utolsó műcsali amit a kapcsaimba akasztok.

A peca erősen kezd slampossá válni. Fenyeget a kudarc. Egy gondolat fúrakodik bele ebbe az eröltetett sárga délelőttbe, ami átalakul vággyá, majd cselekedetté. A mozgatórugója pedig a már említett kudarctól való félelmem. Tudom, hogy tehetek ellene, csak egy másik helyre kell érte mennem. Erről a vízről és a nyolcas csukáról végleg lemondok mára és most már a mindegy milyen és mekkora ragadozó halak válnak célponttá, csak történjen végre valami. Valami kis sikerélmény ami feloldja félelmem és így már bizonyíthatok is, természetesen nem is másnak, mint saját magamnak.

Bő egy órám van délig, belefér. A kigondolt célpont egy kicsike csatorna lesz. Nem épp könnyű pálya, kristálytiszta vizű, tele vízinövénnyel. Fogdosgattunk ott előző pecáinkon csukeszokat, sügereket. Igaz nem sok jött és a csukeszok is ritkán voltak méret felett, de most a kisebbek is becsületet menthetnek, nem beszélve a csapókról.
A gond csak az, hogy az odavaló felszerelés a szobám sarkában pihen. Sebaj útba ejtem otthonom és magamhoz veszem az ultra light motyót.

Párom elkerekedett szemmel fogad. - Itthon sem vagyok! - emelem magam elé bocsánatkérően mindkét kezem, ahogy sietve a szobám felé igyekszem. - Nemsoká kész a leves ... - veti közbe csak úgy mellékesen. - Majd jövök, drágám, megnézem még azt a kis csatornát ... - mondom kifelé jövet a becsukódó ajtónak.

A kiszemelt csatorna sem fogad kegyeibe. Türelmem szépen fogyatkozik. Teszek egy jó nagy sietős sétát, az ígéretes helyeknél dobok egyet - egyet, de semmi több. Halaknak nyoma sincs, illetve mégis, a letisztult vízínövények alatt szép nagy keszegeket látok lomhán úszkálni. Látványnak nem utolsó, de számomra most érdektelenek.

Idefele jövet láttam még ennek a csatornának pár részét, amely alkalmas lehet a pecára. Összesen hármat. Mindet szeműgyre veszem. Autóval alkalmas helyen megáll, ul botot összerak, műcsalikat zsebbre rak, gyors séta, helyek alkalmatlanná nyilvánítása, méggyorsabb séta vissza, közben botot szétszed, kocsiajtó kinyit, bot berak, beűl, indít. Mindezt háromszor ... Éhesen ...

Kimelegedve nézek az órámra, hm ... tíz perc múlva dél és én mocskosul le vagyok égve. Nem hogy halat nem fogtam, de egy árva koppintásig sem jutottam. Az éhség mindjárt csak utólagos dologgá alakul, de a hangulatomra azért rányomja bélyegét, szinte az élettől is elveszi a kedvem.

Egy gondolat érkezik megint, amely ismét erőre kap. Nem túl messze van egy másik csatorna, valamikor nagyon régen horgásztam is benne, egy próbát megérhet, ha már így erre járok. Ez nem tűrhet halasztást, már a múltkorában is felötlött bennem, csak akkor az esőzések meggátoltak. Itt az alkalom, most vagy soha, talán kincsre akadok ... Az ismeretlen felfedezésének gyönyöre biztat és immár egy kissé fellekesülve indulok újra útnak.

A delet és a forró levest így lekésem, a pihenőidő is rövidülni fog, hisz a délután a gyerekeké, de a levest meg lehet melegíteni, a pihenő időnek meg annyi jut és kész, mi van akkor? Párom, pedig nem véletlenül volt velem ilyen felületes. Lehetséges, hogy ennyire ismerne? Ez végül is megnyugtat. Na indulás!

A földúton keserves látvány fogad. A friss helytelenül beállított ekéjű szántás is különb annál, amit itt dülőútnak neveznek. Helyenként méter mélyen összebarmolva, szinte járhatatlanná téve az út teljes keresztmetszetét. Pedig, hol van már az eső ... Jellemző színvonal ez városunk nagygépes mezőgazdászaira ... Igazán példát vehetnének már a közelünkben fekvő térségek egyszerű traktorosaitól ...

Mindegy, csak rá megyek. Helyenként a megszáradt sártarajok tetején küzdök a kis autómmal, meg kell hagyjam egész jó eredmennyel. Jó messzire ellavírozom, mikor egy kis facsoportosuláshoz érek, ahol végleg be kellett látnom, hogy nincs tovább. Merő sártenger az út ezen része, szívás.

A visszavezető úton egész jól el voltam magammal, addig a pillanatig, mígnem lassacskán újra tudatosult bennem, hogy még mindig a vesztes oldalon vagyok. Jottányit sem sikerült pozíciómon javítani, de továbbra sem adhatom fel, hisz van megoldás, csak ezért még egy helyet, egy másik csatornát kell megnéznem, ami biztosabb lehet halfogás szempontjából és talán elérhetem azt amiért valójában elindultam otthonról.
Pusztán maga a gondolatba is belefáradtam. Az a csati nincs éppenséggel közel, időben minimum húsz perc. Az út is csak lassan járható, szenvedős nagyon, oda kell rá figyelni, de legalább ki lehet jutni.

Hirtelen háromszoros erővel tör rám az éhség. Küzdök ellene. Mennem kell, mert mennem kell ... Most fél egy, egyre kiérek és aztán ... aztán most már fogalmam sincs mi lesz. A pihenőnek lőttek annyi szent. Gyilkos éjszaka fenyeget, hisz' holnap délre keveredem ismét haza.

Az út során türelmem a végső határon lavíroz, látóköröm teljesen leszűkűl, - nyilván az üres gyomor és a leeső vércukorszint miatt - térlátásom szinte megszűnik és úgy érzem, mintha csak egy semmirevaló színházi látcsőből néznék egyenesen előre. A messzeség homályos, szinte csak magam elé látok, melletem az elmosódó táj émelyítően kaleidoszkóp szerüen vonaglik. Ösztönszerűen haladok a célom felé, a tudatosságnak vajmi kevés köze van most akármihez is. A kedvem már szinte teljesen elment. Valami még is kegyetlenül húz. Alig érzékelem, de egy hatalmas darucsapat repül el fölöttem, hangosan krúgatva. Úgy mellesleg odanézek, de semmi reakciót nem váltanak ki belőlem, máskor pedig nem győzöm bámulni őket.

Valahogy felötlik bennem, hogy még ma nem, hogy nem ettem, de még nem is ittam. Bár most furcsa, de sem az ételt, sem a vizet nem kívánom. Az autómban viszont mindig akad valamiféle ásványvíz - víz nélkül soha nem indulok el a természetbe kalandozni, ezt már igen fiatalon hamar megtanultam - nosza hát és mint gyermekként a kanalas orvosságot - undorodva - úgy nyelem az életmentő folyadékot.
Mire a helyhez érek egész jól kitisztul előttem a világ. A csati vízének látványa gyógyítólag hat rám. A hangulatom is kezd a helyére állni és előbujik belőlem a horgász. A vízszint nagyon alacsony, talán még nem is láttam így ékességétől megfosztva szegény kis csatornát. A vize sebesen folyik. Olyan helyet keresek, ahol a folyás megtörik és a hal vélhetően egy helyben tud maradni.
Hamarosan meg is találom amit keresek. Mint egy óriáspók az avaron úgy lopakodom a hely közelébe. Nem dobok azonnal. A vizet nézem, hisz ezen a részen szokatlanul gyönyörű. - Ó, ha hal lennék, itt lennék ...
Kisvártatva első dobásom csobban. Csalinak egy kb: hat centis hal alakú plasztikot kínálok étkezésre két és fél grammos fejjel. A vízoszlop úgy fél méter lehet, de a kis csalit hiába várom, hogy a fenékre süllyedjen, mert valami ebben a tevékenységében erősen korlátozza. Igen, a zsínórom végén eleven erő mozog. Alig akarok hinni a kezemnek, de tényleg halam van. - Ez gyorsan ment - gondolom, pedig úgye csak viszonyítás kérdése. A hal mozgásából kikövetkeztetem, hogy balinnal van dolgom. Nem nagy, de végre már hal. Örömöm határtalan. Kifáraszt, fotó, puszi és mehet vissza. Ahol egy van ott van több is. A vércukor és a hangulat újra a régi, sőt!

Második dobás, fenéken a csali, megindítom, megállítom, várok ... újra inditok, de nincs kontaktus. - Mi a fene ... Ahogy a botot emelem, úgy figyelek fel az oldalra iramodó zsinóromra. - Ejh, ez jól elrohant a csalival! Valahol a fejem fölött érem utól a bottal. A hal az előzőnek az ikertestvére. Király!

Következő dobás egy jóképű sügeret ad. - Na, ezekre most jól rátaláltam ... Több koppintás után csalicsere. Picike twisztert küldök most csatába. Öt dobásból öt hal, mind sügi. Basszus mi van itt? Teljesen belefeledkezem a pecázásba, eksztázisban horgászok. Míg koppintásom van addig maradok. Ahogy lazulnak az ostromok, úgy cserélem a csalikat. Beesik ismét egy balin, a lábam alatt kapja el a kis csalit, egy villanás volt csupán, de volt szerencsém teljes egészében látni a kapását. Szuper!
Tiz sügérnél állok meg és akárhogy erölködöm nem jön több, a koppintások is megszünnek. Ennyi volt, tudom.

Az órám pontosan délután fél kettőt mutat. Fél óra? Hát akkor fél óra, de micsoda fél óra ... Három kis balin és tíz sügér ... Kellett? Megérte? Igazam lett? Bizonyítottam? De jó, hogy nem adtam fel ... és hagytam magam ide vonzatni ... Éhség, szomjúság, fáradtság? Kik azok? Egy őrületes szenvedéllyel szemben labdába sem rúghatnak. Bizonyára ismerős ez minden olyan embernek, akik egy kicsikét komolyabban vesznek valamit ...

Cserébe pedig; űlök az autómban, lassan hajtok (holott mehetnék jóval gyorsabban is) valami velőig hatoló földöntúli ősi öröm lesz úrrá rajtam, valami szédítő eufória szippant magába, mintha nem is vér csörgedezne az ereimben, hanem egyfajta mámorításra átalakult testfolyadék. Egy elégedett istenségnek érzem magam. Fogalmam sincs, hogy mi vagy ki fölött állhatok, de a világ most körülöttem teljesen meglassult és a legcsodálatosabb hely lett a létezésben, rossz dolgok, rossz emberek nincsenek, minden és mindenki szép és jó, minden a legnagyobb rendben van, minden hibátlan és tökéletes - még a halál gondolata is - hisz most így teljes a mindenség. Csordultig telve érzem magamban az energiát (ahhoz képest, hogy egy órával ezelőtt még majd' meg haltam) úgy érzem bármit meg tudnék most csinálni és az egészet még tovább spanolja az a tudat, hogy ezek az apró élőlények egytől - egyig szabadok lettek. (Romlott istenüktől feloldozást nyertek ...) Nem kell nekem pihenni (nem is tudnék) helyette a  fejemben szövöm ezt a pár sort, hisz ennek az élménynek makacsul foglya lettem és hátha később leírva is visszaadja ezt a majdhogynem mindennapi kalandot.

Nos, a tudósok megállapították, (bár nem mindegyik megálapítás szorítkozik a tudorokra) hogy a jókedélyűség elérésére több mód és lehetőség kínálkozik; az orgazmuson túl, (vagy helyett) valaki saját képességei határait feszegeti; fut, gyúr, fitnesszel, valaki csokit, joghurtot eszik, valaki alkoholizál vagy belővi magát, valaki csak tesz egy nagy sétát esténként a parkban vagy csak spontán napfürdőzik vagy épp jelen esetben horgászik (perget) egy jót, vagy (a kis telhetetlenek) próbálják ezeket valahogy ötvözni, viszont mindegyikben van egy közös dolog, amiért tudat alatt is rendszerint ezt a cselekedeteiket gyakorolják - akár, bármi áron is - mégpedig az endorfin vadászat, amiknek a felszabadulása az emberi testben kellemes közérzetet (boldogság érzetet) okoz. Egyetlen picike hibája van csak a dolognak, mégpedig az, hogy legyen szó bármelyik ilyen egyénileg választott boldogságteremtésről, annak megvalósítása bizony függőséghez vezethet ...

Gyöngy

Csodálatos, most is, mint mindig ez a tavaszvégi napfelkelte, de ma valami egy kicsikét mégis rendkívülivé varázsolja ezt a százszorszép korareggelt. Gyönyörű, mert kívánni sem lehetne jobbat és kissé álomba illő mert, mintha az édenkertbe csöppentem volna, szépséges tündérek között lépdelek, de valójában mi is van itt? Szebbnél szebb hölgyek mindenfelé, köztük valahol a feleségem és mindegyik kézben egy - egy pergetőbot. Igen ez egy pergető horgászverseny, ahol most egyedülálóan (talán a világon) a hölgyeké a főszerep, pontosabban ez az 5. Női Parti Pergető Kupa! Kísérőként mély nyomot hagyott bennem e nem mindennapi rendezvény és mert megúsztam az egész napot horgászat nélkül, (hiszen most velem együtt a férfitársaimnak is mindent a szemnek program jutott, továbbá engem a hölgyek teljesítményeikkel teljesen lenyűgöztek; mert fogtak halat bőven, párom meg ráadásul negyedik helyen végzett) így már a hazaúton mindketten tudtuk, hogy nem csak most az egyszer találkoztunk a verseny szervezőjével Kalacsi Janival ...

Észrevétlenül eltelt fölöttünk egy szezon és mi különböző okok miatt nem versenyeztünk. Szemmel tartottuk az eseményeket és meg kell hagyni, bizony utólag - még, ha tehetetlenül is, de erősen bántuk döntéseinket. Jani pedig mindentől függetlenül töretlen módon szervezte versenyeit, amiken szinte mindig "teltházas" létszámban jelentkeztek versenyzők.
Így érkezett el az idei ősz. Mi egyelőre csak baráti szintű versenyeken szereplünk, mikor is tudomásunkra jut a november 23 -i a Mexen - Kalapeca - Tőzeges Mikulás Parti Pergető Kupa!

A tápiószentmártoni Tőzeges tó jellegéből adódóan egész nagy létszámú pergetőhorgász befogadására alkalmas vízterület, az itt rendezett versenyeken a maximális résztveői létszám hatvan fő környékén mozog. Nevezni előzetesen lehet, később a verseny kezdetekor a rajtszám kihúzása a befizetés sorrendjében történik.

Most a nevezési díjhoz még minimum két darab csokimikulás hozatala tartozott. A lagnagyobb csokimikulást hozó versenyző értékes Delta Pó felajánlást kapott.
A csukimikulások mind a térség rászoruló gyerekei és az élsportoló növendékei kapják.

Fővédnök most a két pergető világbajnokunk Péli Zoltán és Szegedi György.
Egyszer egy harcsa helyetti süllő illatú horgásszívnek oly kedves őszi alkonyon valahol egy Tisza - parti közös horgászatunkon említést tettem Attilának is erről a versenyről.

- Nagyszerű ötlet! A gyerekekért mindent! - mondta és azonnal döntött. A mihamarabbi befizetéssel biztattam, mert a létszám korlátolt és bár a megmérettetésig még szűk két hónap van hátra és bizony a maximális létszám hamarosan betelik.

Nálunk, az otthonunkban a versenyt megelőző napokban lázas készülődés veszi kezdetét. Párom fejébe vette, hogy elkészít egy nagy csokimikulást. A tét nem kicsi, hisz a legnagyobb csokimikulásért öt napos Po - deltai horgászat jár, de, ha mégsem nyerne, akkor sincs semmiféle veszteni való, mert a csokimikulást a gyerekek kapják meg és, ha belegondolunk, hogy mennyi apró szájacska boldog tulajdonosa fog ennek örülni, akkor mi máris lélekben nyertünk, amit úgy gondolok anyagiakban képtelenség lenne felmérni.

Az előkészülést követő gondos és szeretetteljes forrócsoki ízű délutánunk felhőtlen hangulatát pedig, hirtelen egy számunkra a mai napig is hihetetlen tragédia híre töri ketté. Elment közülünk egy ember. Egy ember, akinek itt lenne még a helye közöttünk. Egy nagyszerű és ügyes ember, akit mi a közös hobbink hódolata alatt ismertünk meg és az elért eredményei miatt nagyra becsültük őt. Elment közülünk egy világbajnok, egy magyar pergetővilágbajnok, egy példakép. Nyugodj békében Péli Zoli!

Jani a versenyen lehetőséget biztosított a horgászoknak kegyeletük leróvására, aki úgy gondolta egy - egy mécsest vagy gyertyát gyújthatott Zoli emlékére ...

Végre elérkezett a verseny reggele, a helyszinen meglepően sok ember gyült össze és a rövid baráti fogadtatást követően, elkerülhetetlenül a huncutul, csábosan magukat kellető, csinos befont ruhába bújt, igéző testű üvegeket kínáló asztalka, Bolyhos - féle gyümölcsös zamatú hárem lányaival kacsingathattunk, majd üdvözlésképpen ki - ki a szivének tetsző hölgynek az érzéki gyümölcs ízű kéjes nedve okozta végtelen mennyei gyönyörét élvezhette ...

Ahogy a résztvevők érkeztek, úgy növekkvő arányban gyült a csokimikulás. Többen voltak akik a nevezéshez kötött minimum két csokimikulás darabszámát jóval felülmúlták.

Párom is lerótta a kigondolt mennyiséget, majd átadta az általa készített, közel négy kilós, hatvanötcenti hosszú tömör csoki mikulást. Jani nagy örömmel mustrálgatta és gyorsan megvígasztalta párom, hogy bizony nem ez lesz a legnagyobb, viszont egy különdíjat mindenféleképp megérdemel. Nemsokára egy Kalacsi - féle ágyas szilva pálinka boldog tulajdonosa lehetett. Igy járt még Tóth - Baji Kamilla is, csak ő ennek a pálinkának a barack fajtáját kapta.

A legnagyobb csokomikulás, ami csomagolás közben kivívta humorosan a kertitörpe jelzőt, pontosan egy méter volt. Készítőjének gratulálunk!

Közben reggeli, (mert a szerencséseknek a Bolyhos hölgyek nyújtotta sajátos kényeztetése égbekiáltó mélységes energia pótlást kíván ... ) könnyű, forró, roppanós bőrű debreceni páros mosolyog minden versenyzőre és ami nem figyelmen kívüli szempont, a kísérőkre is.

A megnyitót követően kezdetét vette a sorsolás. A verseny hatvannégy fővel indult köztük tizennégy hölggyel és négy gyermekhorgásszal és becslések szerint több mint háromszáz darab különböző méretű csokimikulással ...

Jómagam a kettes rajtszámot húztam, ami arra volt jó, hogy a tó bejárat felőli első padra telepedtem, ami lényegében teljesen mindegy, mert kivételesen ez egy olyan verseny, ahol most mindenki egyenlő eséllyel indulhat, hiszen nem volt tréning. A versenyt megelőző hetekben, a tavon tilos volt a ragadozó halas horgászat. Segítséget legfeljebb csak a régebbi horgászatok tapasztalatai nyújthattak, már akinek volt ilyen.
Előzetesen párommal megegyeztünk, hogy ha lehet nem megyünk a rajthelytől túl messzire, a többi taktikát a verseny eseményeire bízzuk.

Ó, ti szegény halacskák, a tó körül felsorakozik hatvannégy mindenre elszánt pergetőhorgász. Nem nagy a táv közöttük, mégis bőven elférnek egymás mellett, mind arccal a víz felé fordul és reményteljes szemekkel a tavat kémleli, kezükben dobásra készen a felcsalizott pergetőbotjaikat szorongatják. Mikor mindenki elhelyezkedik ennyi emberhez képest természetellenes csend támad és egy pillanatra senki sem mozdul, úgy állnak ott, mint megannyi harcra éhes fegyelmezett önkéntes katona egy nagy csata kezdete előtt, akik csak az utolsó parancsra várnak. A parancs viszont nem késik, mert Kalacsi tábornok haladéktalanul megadja, dudaszó harsan és a hatvanhét hűséges katona egyszerre indul el ennek a csodálatos és kedves hobbi játékos harcának megmérettetésén. A hosszúra nyúló kürtszó még el sem halt, de a tó vizét máris égből érkező heves műcsali zápor szórja, a becsapódások következtében egy pillanat alatt kelletlen buborékgomba mezővé változik a tó feszített felszine. Úristen, mibe csöppentem ...

Az első bevontatásom még félúton jár, mikor máris tőlem balra fennt a nádas előtti sporinál lubickolás és - ... már meg is van az első hal kérem szépen! - lelkendezve tudatja velünk a főszervező. Bassz, mi lesz itt, ha ez így kezdődik, fut át az agyamon, de mint a verseny végére kiderült ennél a sporinál akkor le is főtt a kávé, több halat nem sikerült fognia.
Dobok kettőt és a túloldalt az új részen valahol mérlegelőkért kiáltanak ... Párommal összenézünk és csak pislogunk, mi van itt?
Nemsokára egy vendég érkezik, egy olyan vendég aki miatt a mai napon összegyültünk és a nevét adta ehhez a versenyhez és ő nem is lehet más mint a mikulás. Hozzám közeledvén halat kér, én cserébe meg pálinkát, de mivel a kért dolgok egyikőnknek sem állnak rendelkezésére kiegyezünk egy közös fotóban.

Egy idő után elunjuk ezt a helyet, főleg azért mert a közelünkben mindenki eseménytelen, másfelől pedig néha hallani  egy - egy halfogásről, bár korántsem olyan tempóban mint, ahogy a verseny kezdete mutatta.
Mire észreveszem feleségem faképnél hagy és maga indul el felfedező útjára. Én az új rész bejárat felőli partszakaszán kapok helyet.
Itt nem vagyok eseménytelen, valaki odalent aljas módon szórakozó társául választott. A plasztikoknak oda - oda csíp, beleharap, ráűl, eltolja odalra, stb. Ez alatt szemben három csukát mérlegelnek. Ul cuccra váltok, a legkisebb műcsalijaimmal piszmogok, de csak nem birom megfogni és végezetül az egyik pici twiszternek leharapja a farkát. - Ó, te ... (különböző okok miatt inkább nem írnám ki a teljes obszcén felszólítást, ehelyett inkább) ... idióta, mosdatlan, testét áruba bocsájtó nőszemély! - dühöngöm az ég felé félhangosan.

Mocskosul elszaladt a szöszmötöléssel az idő, még jó, hogy újra jött a mikulás. Most nem érkezett üres kézzel, illetve puttonnyal, hiszen volt zsákjában minden jó, minicukor és emberbe való. Hozott benne egy jóbarátot, akinek nógatására végre otthagytam a frigid, galád nőszemélyt és új lehetőségek után kutattam. A bölcs és tiszteletreméltó koma nevét mindenki ismeri, mert nem volt ő más, mint egy szőlőirály; az Irsai Olivér és annak is az isteni párlata  ...

Közben megérkezett körútjáról párom is, szomorúan közli, hogy eseménytelen. - Gyere babám Oli cimbi új öttlettel állt elő, menjünk oda, ahol még senki sem fogott ... Hogy miért, azt ne kérdezd.

A kezdő helyeink felé vesszük az irányt. Elhagyunk egy nem ok nélküli emelkedett hangulatú baráti csapatot. Közvetlen utánuk nyílt egy kis rész a következő horgászokig, ahol egész kényelmesen ketten is elférhetünk. A srácok kérdésemre mondják is, meg nem is erdményeiket, viszont a tulsó szomszédokban ismerős arcokra bukkanunk, Tóth - Baji Kamilla és Acsai Zseraldin, ők a női pergetőkupáról ismerősek. Szórják a vizet rendületlenül, sajnos még koppintásig sem jutottak, de a  kitartásuk még is figyelemreméltó. - Legalább egy rablást látnánk! - Vagy egy kishalhajtást! - Vagy valami ragadozóhalra utaló jelet ... - vélekednek felváltva. Valami jóváhagyásfélét mormorolok, mert lényegében van igzság a meglátásukban.

Dobok párat valami spontán nyerőnek titulált twiszterrel, de hamar be kellet látnom, hogy ez a csali itt most túl sok mindenre nem igen lesz jó, mert itt még a víz alatt el nem űlt vizinövények szinte lehetetlenné teszik a szerintem megfelelő csalimozgatást.

Wobblerre váltok. A nádsziget  egy öblébe repítem. Alig, hogy megindítom, valami mintha belekapna. Szóvá is teszem. - Ott van egy fa bedőlve ... - mondja Kamilla. Nocsak, jó tudni ... és a wobi csak azért is ugyanoda csobban. Lassú bevontatás következik és egyszer csak az öbölből hirtelen a semmiből egy zöldes - fehér kiflitest villan, majd a botom azonnali heves rávágást közvetít. Megvan! (Szomszédban balról hirtelen báll a csend). Rövid fárasztás és kisvártatva a merítőnkben pihen egy csukagyerek. Hossza ötven centire rug. A mérlegelő sráctól, megtudom, hogy van több egy halas versenyző, de akad aki már három halnál jár. Nocsak, nem is olyan gyors tempójú verseny ez. Sebaj legalább már nem vagyok haltalan, biztatom magam.

Statisztikai adatok rögzítve, wobbler a merítőhálóból egy örökkévalóságnyi idő alatt kiszabadítva és a következő dobás fellelkesülve csobban a nádsziget öblétől jobbra valahol kissé a lányok irányában. Két tekerés az orsón és bumm! Itt a következő delikvens. Nahát, ez lenne most a tuti? Szép csuka tekereg a horgon, jóval nagyobb mint az előző, de az félúton lemarad. (Szomszédban a feszült csendből csak egy megkönnyebbült sóhajtás hallatszik; - Na, hála a jó istennek ...) Mi meg; - Te ez megvolt vagy hatvan centi ... Én meg szexuálhatom, mert nem jött ki. Kapufát lőttem, van ilyen.

Jó néhányat kidobok, de a hatvancentis nem jelentkezik. A lányoknak nyerő csalit villantok, majd párommal búcsút intünk és a további próbálgattás mellet döntünk. Nekem már a nádas szemközti része a cél, de addig ahol egy kis hely van nem hagyjuk dobás nélkül. Míg átérünk megérkezik a Pecatúra stábja. Kisvártatva, most már tőlünk szemközt balra egy sügeret filmeznek, meg két másodpercre engem, amivel - mint később kiderül - zárul a mozgóképes beszámoló.

A kiszemelt nádas előtt wobblert cserélek, egy jóval nagyobbra váltok. Dobok párat mikor újra egy régvárt bumm érkezik odalentről. Az akasztás erőszakos, akár csak a rövid fárasztás, hibalehetőségként most az elegáns küzdelmet elodázom. A csuka kemény negyvenkilenc centi hosszú.

Valószínűnek tartom, hogy ez a halacska tartozhatott a verseny legutolsó halai közé. Én vérszemet kapva bőszen kerestem még őket a nemsoká véget érő veseny végéig, de mindhiába, két csukával zártam. Párom és Attila sajnos nullázott.

A hatalmas harc után, fegyvereiket lerakva felsorakozik a hatvannégy korgó gyomrú versenyző, plusz kísérőik. Jó harcos katonákként, megérdemelten álldogálnak a menzás sátor előtt, ahol egy kiadós friss, forró Tápió - menti babgulyás, plusz a térség híres almás vagy túrós rétesei közül az izlésnek szimpatikusabb sütemény közül választhatnak, továbbá egy banán várta őket.

A bőséges és a felülmulhatatlanul jól eső finom ebéd után következik az eredményhirdetés.

A versenyzők közül mindenki névről szólítva lesz - mert itt mindenki nyer és nem fog üres kézzel távozni, ha nem fogott halat akkor sem - amit természetesen sportársi taps követ és a részvételükért egy gondosan összeválogatott ajándékcsomagot, valamint a Bolyhos és Fia Bt. által felajánlott futball labda fejű 0.05 csatos üveges kiságyas szilvapálinkát kapnak ajándékba nyakbaakasztóval.

Ezen a versenyen pontosan húsz fő fogott halat, ami állt 24 db csukából, 1 db süllőből és 2 db sügérből. A húsz főből tizenöt versenyző zárt egy hallal, négyen voltak két halasok és egy sporttárs lett három halas.

Az első három helyezetten kívűl még a nyolcadik helyezett is plusz ajándékban részesült. Az ötödik és a negyedik helyezett még ezeken felül is kapott, viszont a dobogósok ajándékait képtelen lennék felsorolni ... Volt legnagyobb és legtöbb hal, valamint legjobb női horgász kategória. Nem túlzok, ha azt állítom piros pecsenyévé tapsotuk a tenyerünket.

Picike, két főből álló szurkolótáborom a nevek  eredményeik szerinti növekedő sorrendbeli elhangzása után folyamatosan drukkolt, míg én azt gondoltam kihagytak a névsorból, de az utolsó egyhalas versenyző után csak megszólítottak. Ötödik helyen zártam 119 ponttal, negyedik helyen Kókai Csaba 123 ponttal, harmadik helyen Selmeci Norbert 124 ponttal, második hely 127 pontot ért el és az első helyezettnek 177 pontja lett. Esetleg, ha valaki kicsit tüzetesebben átfutja az erdményeket rá fog jönni, hogy ez most nem egy túlzottan sok halas verseny volt és a dobogósok eredményei között sincs jelentős különbség. Én úgy gondolom, (mint ezen a vizen először horgászó) egy igazi kis kihívós versenyen vettem ma részt, ami későbbiekben abszolút nem befolyásolja majd a versnyzési kedvem és attól tartok nem a halak és a most elért eredményem miatt. Egyszerűen tetszett a verseny és kész, párommal jól éreztük magunkat és ha tudunk újra eljövünk, csak úgy mint ezeken a rendezvényeken rendszerezen megjelenő jó pár horgásztárs ...

Gyöngy

Míg e tétova január lomhán, kínlódva vánszorog és a fagyos hidegen fénylő holdtól ónszínű szikrázó éjszaka új reményekről álmodik, illetve a nappalok erőltetettnek tűnő szeszélyes váltakozásai végső elkeseredéseiben egy - egy nyugodt pillanat régi szép emlékek között lépked felötlenek bennem és a mai napig eleven emlékek képsoraiként peregnek le agyamban gyermekkorom lázas horgászatai és az arravaló felkészülései. Általában jelenlegi napjaimban ért valamilyen úton hozzájuk kapcsolódó összefüggések hatására összehasonlításként kalandozok vissza. Ilyenkor kicsit elidőzöm az emlékek fölött és hagyom, hogy maguktól előbukkanjanak rejtekükből, így kellemest nosztalgiázok magamban. Van, hogy mosolygok rajtuk, hisz a világ nagyot lódult. Van, hogy hüledezek, mert amit akkor meg tudtam (mertem) csinálni ahhoz most nem igazán lenne kedvem és vannak dolgok amik komolyra fordítják a hangulatom, de ami az egészet mozgatja és zajos múlttá varázsolja az a horgászat iránti olthatatlan erős szenvedély. Míg más egy hülye gyereket lát vagy csak egy rakás elpazarolt időt, addig nálam ez jelenti a mindent és csak akkor veszem észre magam amikor szóvá teszik.

Ifjúként éjszakai horgászat a folyón; hetekkel előtte eltervezni, szülőknek óvatosan beadagolni, napokkal előtte kánikulában három szál iszapgilisztáért feltúrni a vizes - szikes Hortobágyot, az olajos lámpába petróleumért kuncsorogni a szomszéd lovat tartó öregjeitől, a nagy - út porától koszos - Penny - s szatyrot agyig rakni mindenféle szükségszerű holmival egy kisebbet teletömni kajával, gondosan merő jéggé fagyasztott két palack ivóvizet nem otthon hagyni, huszonnyolcas bringát roskadásig pakolni és mikor a nagy melegtől épeszű ember sincs az utcán nekivágni a világnak, hogy vagy két órai úttalan utakon letekert erőltetett menetű kerékpározás után végre a folyó semmihez sem fogható ősi titokzatos illata lengjen körül. Ez még durvulhat, mikor egy hirtelen megjelenő jó kis esőzés sártengerré változtatja a tájat és ilyenkor ronggyá ázottan, elgyötörten, a sártól beragadt kerekű kerékpárra támaszkodva, mint disznó a jégen, úgy korcsolyázva érni ki a legközelebbi szilárdabb útra, jobb esetben öt darab törpeharcsáért. (Mondjuk azokra nem volt panasz, mert három embernek elegendő étket nyújtottak vagy a kincset érő petróleumot bőségesen fedezték).

Most meg ... egyet gondolok és ha van szabad két órám, húsz perc eltelte után már ugyanazon a vízen vagyok, mindenféle terv, előkészület és megerőltetés nélkül, semmiség az egész.

A minap is ezek a gondolatok ötlöttek fel a fejemben, mert az akkori tervem megvalósítása valahogy kicsikét ezt a kort idézték. Ahogy közeledett a kijelölt időpont, mint oly régen most is gyermeki lelkesedéssel készültem arra a túrámra, mert eldöntöttem, hogy augusztusban az egyik szabad hétvégi pihenőmön (szombat, vasárnap) a Balatonon fogok horgászni. Hasonlóság az előkészülésben és az út megtételében volt, hiszen ruhát, ételt és jéggé fagyott vizet pakoltam, mert mire a megbeszélt találkozó helyszínére értem csak kétszer éheztem meg. Na jó, most nem kerékpárral mentem, hanem vonatra ültem és szűk háromszáz km - t megtéve névlegesen pontosan hat órát utaztam.

Valószínűnek tartom az okát annak, hogy a Balaton a lakóhelyemtől való távolság miatt nem lett egy sűrűn látogatott vízterület nálam, ezért az eddigi egyetlen ott eltöltött napom horgász pályafutásomat is az egy ujjamon meg tudom számolni, de akkor azt sem hívták semminek, mert ifjúként valahogy mindig teljesen másra terelődött a figyelmem ...
Jól tudom egymagamban nem sokra mennék ott, ahhoz, hogy pergetve halat fogjak, (talán kissé szokatlan lenne a vízfelület) ezért egy bennfentes kedves fiatal blogíró kollégával beszéltünk meg egy horgásztalálkozót.

Előző este is jó hírekkel kecsegtetett, majd lelkemre kötötte, hogy az én kigondolt műcsalijaimon túl az ott beváló alap műcsalikat se hagyjam otthon és bő tizennyolc óra múlva megtapasztalhattam, hogy milyen a pergetőhorgászat a sokat megélt jó kis hazám egyetlen tengerén.

Azt azért sejtettem, hogy maga a műfaj nem térhet el különösebben, hanem a fő kérdés itt is (mint más vizeken) a hol. A Balaton hatalmas vízfelülete akadóiról, töréseiről nem igazán árulkodik, konokul rejtegeti azokat. Nekem a parton botzsákkal a kezemben nemigen mondana semmit sem, (kivéve a vízfelszint) továbbra is egy végeláthatatlan merő rejtély maradna csak.

Bence fiatal kora ellenére képben van és önzetlen segítségével próbálja kihozni tapasztalataiból a maximumot. Hallgatok nagyokat, kérdezek hülyéket, nézek hitetlenül és amiket velem megoszt a horgászatunk alatt szinte minden ugyan úgy történik.
- Azt ne mondd nekem, hogy ilyen forróságban ebben a tiszta vízben Thrill - el fogsz balint!
- Először is a víznek most igencsak kicsi az átlátszódása, másodsorban végső megoldásként lehet, hogy ez a műcsali menthet meg a nullázástól ...

- Most engedd le az orrsúlyt! - és ezzel a második helyre állunk.
A szokásos ul cucc van most a kezemben.: az 5 gr - os Chaser 2500 - as c14 - es Stradiccal 006 - os Nano - val 12 - es fluo előkével és két és fél gr - os fejre tűzött sokadik javaslatra a kedvenc Berkley gumicsaládunkból egy kapósságuk miatt a boltokban készlethiányban szenvedő darabja.
Jó pár mindenféle taktikai bevontatás után egyszer csak a csónak előtt a következő emelésemre a csalira űl valami. Hinném, hogy megint egy kóbor vízinövény, de az most visszabólint. - Né' már, halam van! - a bevágás természetesen elmarad és úgy próbálom - továbbra is hitetlenül - fölfelé emelni. Szépen dolgozza a botot, a fék is meg - meg nyekken, de úgy félúton csak elköszönünk egymástól. Így kezdődött ...
Később átálltunk egy másik helyre, és Bence első bevontatásából mindjárt kap egy éles ütést, a hal nem akad. Itt az első dobásom üres, másodikból pedig megfogom életem első pergetett balatoni halát egy pompás kősüllő alakjában. Fülig ér a szám, balatoni halszagú lett Hortobágy és Sárrétszéli kezem ... Aztán öt dobásom még három halat ad. Utóbbi kettőnél csalit cseréltem és az otthon is favorizáltat kínáltam nekik nagy - nagy szeretettel. (Ami ugyancsak Berkley márkanévre hallgat). Aztán a többi pár dobásunk eredménytelen maradt.

Sokáig nem erőltettük tovább, horgonyt felhúztuk és újabb helyre álltunk. Valamivel később (végre) balinrablásra figyelünk fel. Nosza elő a Thrill - t (én egy másik bottal) és szórjuk a vizet. Bennem nem túl sok a meggyőződés, így hamar abba is hagyom. Így tesz nemsokára Bence is és egy újabb helyen bőszen belefeledkezünk a gumihalas horgászatba, mikor a hátunk mögött ismét balinrablásra figyelünk fel. Bence nem késlekedik Thrill - t kapcsol és dob. Mivel továbbra sem vagyok meggyőzve a balatoni balinozás sikereiben ezért fülem botját sem mozdítom a lehetőséggel kapcsolatban, így maradok a gumihalazás örömeinél.

Bence kidob párat, mikor egyszer csak egy bődületeset bevág. - Na ne ... - tör ki belőlem önkéntelenül, ő pedig úgy vigyorog rám, mint fuvaros ló a rothadt tökre. Kétség sem férhet hozzá, balint fáraszt. Profi módon terelgeti, még nézni is élvezetes és pár perc múlva tarkón ragad egy másfeles forma őnt.

- Ugye megmondtam!!

Néhány kép elcsattan, aztán egy kevés élesztgetés a hal részéről majd elégedetten néztük, ahogy búcsúzójaként visszainteget a sötét tónusú villás farokuszonyával.

Nem tudni mennyi ideig ringtunk csónakunkkal a nagy víz hátán, amely a hatalmas és tiszta terület miatt sokszor olyannak tűnt, mintha az időtlen felhőkkel együtt lebegnénk a magas égben, valahol az istenek között, de mindenesetre az idő múlása észrevétlennek hatott és csak az óvatosan elköszönő nap színkavalkádja ébresztett fel bennünket elmélyült horgászmámorunkból, meg egy éhes balin.

Ez pont felőlem rabolt és most már én sem késlekedtem. Kidobtam a Thrill - t amennyire csak tudtam a rablás irányába. Kissé túl is szaladt rajta, ami soha sem baj és a vízbeesés után megkezdtem a tempós bevontatást. Az út egyharmadánál egy iszonyatos rávágást (talán ilyen erőset még soha sem) kaptam. A gyorsan csévélő orsóm a rá ható erőtől azonnal megállt, a fékje egy pillanatra fájdalmasan feljajdult. A hal irányába mutató botom a kezemben pedig hatalmasat rándult. Na most ki fogott meg kit? A bevágás, mint cselekedet a kapás ereje miatt értelmét vesztette, úgyhogy ismét behúzás nélkül indult el egy fárasztás. A brutális kapás után, mikor az erők kiegyenlítődtek és mindketten észhez tértünk meg kezdődött a huzavona. Amiről mit is mondhatnék..? Páratlan élmény egy balatoni két kiló környéki balin meg szelídítése, a végsőkig gőzerővel küzd és szívós, mint az afrikai teveszar.

A hangulatom teljesen felfokozta és remélem cserébe az övé sem lett különösebben elrontva, mikor a közös fotók után kisiklott a kezeim közül.

A levegő hőmérséklete közben lehűlőben, az égre rajzolt színek markánsabbak és előkerül jó néhány szúnyog is. Valószínűleg Noé bárkájának nézhették Bence ladikját és a hosszú út alatt becsülettel megéheztek, mert belőlünk kezdtek el lakmározni. Majd lassan a majdnem telehold is kíváncsian kukucskálni kezdett a dombok mögül.
Az egyik dobásból Bence állította, hogy neki kapása volt. Hittem is, nem is és egy kicsit ugrattam is, majd mosolyogva fogtam két kövest. Aztán sötét lett.

Az éjszakai tuti helyeket kezdtük el faggatni, ahol Bence elővarázsolt egy jó méretes fogassüllőt. Majd a készülődő vihar elől jobbnak láttuk, ha kikötünk. Nemsokára meg is jelent a viharjelzőn a másodfok.

Míg a rossz idő érkezését vártuk Bence felszíni csalikkal próbálkozott, addig jómagam a kikötő sekély vizét vettem szemügyre. - Éjszakára a sügerek jobban kihúzódnak. - közölte. Nosza lámpát elő és had lám a titkot.

Bencének, mint mindig most is igaza lett. Jó néhány sügeret véltem felfedezni. Azonnal szeget ütött ezen dolog a fejembe, ugyan nem e lehetne ezeket most megfogni? Éjszaka hogyan reagálhatnak a műcsalira? Elő az ul - t és lássuk. Csalinak a favoritot kínálom nekik és nemsokára sügér tulajdonos leszek. Aztán Bence is belekóstol a mókába. Akkor pontosan éjjel egy óra huszonhárom percet írtunk ... Nóóórmális???

A mókát lassan eluntuk, kissé nyúzott lett az éjszaka, a vihar sem akart sehogy sem oda érni, mi pedig a horgászatot felfüggesztettük. Elnyúlva beszéltük az élet dolgait és szendergésünkből a sunyin érkező esőcseppek riasztottak fel minket. Már épp világosodott volna, úgyhogy a hajnali hajrának lőttek. Vártunk és vártunk. Az eső hol esett és hol még jobban esett, ha kicsit csitult az esőruhát felvettük és a kikötő halai
után eredtünk. Nemhiába, hisz fogtam annyi sügeret, hogy leírni sem merem. Szinte minden dobás adott halat. Csak pislogtam a dolgon, mint béka a pötyőben.

Többször kellett a horgászatot felfüggeszteni a heves esőzés miatt, de az egyik csapadékszegény hullámban Bence előtt rablás, rádob és pillanatokon belül már fáraszt is egy jóképű balint. Hm ... hát igen ez itt így működik.

Az eső úgy délelőtt tizenegy körül állt el és mint megtudtuk az itteni viszonylatban mennyisége rekordot döntött. Kieveztünk még, hogy Bence fogjon egy kövest búcsúhal gyanánt, majd nemsoká véget ért a balatoni horgászatom.

Indulás előtt utolsó érintésként még alaposan megmártóztam a tó vizében, majd később ámulatba ejtő látványától a koszos vasúti kocsi ablakából vettem tőle végső búcsút, amikor az érett barna zokniban zöldellő nádasait felváltotta a sárgára aszalódott termőföld.
A tekergő vonatom rendesen érkezett és Kelenföldig heringként álltunk a kocsikban, aztán szinte kiürült. Volt már hely bőven, de a fáradtságom ellenére le sem hunytam a szemem, pedig még négy órai út állt előttem, az új dolgok és az élmények nem hagytak pihenni. Jó víz ez a Balaton. Egy igazán jót horgásztam rajta. Köszönöm Bence!

Gyöngy

Éjszakai nyugtalan álmaimból az odakintről szobámba szűrődő kellemetlen hangok kíméletlenül húznak az ugyancsak nem kívánt valóságba. Keskeny ablakpárkányomon álmos, halk kopogás, alattam az elhaladó kamionok nyálkásan, mint gigászi sietős csúszómászó lények csusszannak tova eltitkolt céljuk felé, a messzeségbe. Kétség sem férhet hozzá, már megint esik az eső. Egy darabig hallgatom ezt az ízléstelenül megkomponált absztrakt zenei művet, ami talán máskor egy másik időpontban oly kellemesen hatna és kinézek erre a lehetetlen világra. Pár perc múlva hét óra és odakint még halvány sötétkékben titkolózva bujkálnak az árnyak, olyan érzésem van, mintha réges - rég az idő előtti világunk létezésének hajnalába csöppentem volna vagy ... a világ pusztulása után lennék úgy kétszázezer évvel. Undorító, áthatolhatatlannak tűnő szürke hályogfalként állja útját a szemem látótávolságába eső tömör köddé váló apró, de sűrű esőcseppek miriádja. Odalent kürt harsan és egy nehézpótkocsis vontatmány, maga köré sűrű vízpermetet porlasztva, tempósan siklik a belső sávban Románia felé, előtte a ledudált szerencsétlen személyautó haladást nem tűrően a szélső sávba sorol, tőlük följebb a járdán fekete esernyős emberek mozgó alattomos gombaként egyenes sávban imbolyognak, a lét mintha kissé megfáradt volna felettük, a törekvésük pedig csak kitaláció lenne és senkit sem érdekelne, mintha mindenki csak úgy mindenféle cél nélkül kóvályogna. Nagyot sóhajtok a kinti állott nehéz nedves levegőből és a hangulatom most már legalább olyan erőltetett világvégi lesz, mint egy nagy sikerű Lady Gaga klippé.

Amúgy részemről teljesen mindegy, hogy kinek milyen hangulatot szül ez az esős téli január, de annyi biztos, hogy, ha az eső esik, akkor bizony nincs fagy és ha nem fagy az egyenlő a horgászattal, azaz a pergetőhorgászattal és legyen bármilyen szemétre való idő az csak szép lehet. Sajnos, vagy nem egy jó ideje hull az istenek könnye, hogy kit siratnak ennyire nem tudom, de lassan csitulhatna a fájdalmuk, hisz az erős gyász sem tart örökké. A pár napos télből mára a befagyott vizek ki - ki olvadoztak, következményeként teljesen horgászhatóvá váltak és én ezen a mélabús kötetlen reggelen már tudom, hogy a vízpartra fogok menni, most idén először.

Utam kedvenc folyóm középső szakaszára visz. Túl sok remény nincs bennem, mert gyalázatos őszünk volt; istenek kéretlen könnyei, magas vízállás, eltakarodó halak, panasz, keserűség, bánat és végül a folyóhoz való hűtlenség a siker érdekében. Most a vízállás alacsony, ahogy ilyen tájban lenni szokott, talán van némi kis esély arra, hogy kedvenceim már itt bandázzanak ... de mit látok, az ártéri magasabb fák vastagabb ágait fekete gyertyák díszítik. Hát ezek ... ezek meg mit keresnek itt? Eddig még soha nem láttam őket erre, főleg ekkora egyedszámban. Nagyszerű, idáig védték őket, hogy féltett fekete serege hozzánk is elért. Istencsapásasa, de kellettek. Remélem tartózkodásuk idényszerű, bár addig is legalább tisztára pucolják a halaktól a medret. Ez úton is kívánok jó étvágyat minden kedves itt tartózkodó kormoránnak! Jut eszembe, lehet, hogy ezért emelkedett idén a területi jegy ára, mert már nagyjaink ezt tudták és belekalkulálták. (Horgászoknak kötelező szabadtéri kormorán etetés, plusz háromszáz. Mit? Gátjárási? Nem - nem, ennyi pénzért menjél haza napnyugtakor halfogás élménye nélkül. A süllő és a harcsa még csak ezután fog megindulni, meg a rapsic és kedvükre együtt rabolgathatnak, nem kell a szemtanú, csak a baj van vele, te meg nézzél valami magas jelentéstartalommal bíró tv csatornát, abban valószínűleg több halat találsz).

Azért is az idetelepedett madárvilág közé megyek. Jöttömre mind széjjel rebben, van itt még szürke gém és nagy kócsag is. Nocsak, mi ez a rajzás? Az itt tartózkodásom alatt a magasban hol egy vadlúd, hol egy darucsapat húz keleti irány felé. A madárricsaj a réges - rég meggyilkolt környékbeli termelő szövetkezetek hatalmas libatelepeit idézi ...

3 - 14 gr - os Chasert beélesítem 3' - as méretű gumit rakok a kapocsba és egy pár dobásból megakasztom az idei évem első halát, amiben ugyancsak csalódnom kellett, mert ez a hal egy szemre háromkilós hosszútestű, dagadó hasú ponty lett. Csodálatos! A horog a hátúszójába akadt és mire az alacsony vízállás miatti magas parton lemásztam érte, (mert merítőháló nagyon ritkán van nálam) a horog kiakadt és a hibátlan külsejű halacska kereket oldott. Így volt a legjobb, bár a ruhám igencsak sáros maradt a vizes - nedves partoldaltól.

Dobtam még jó párat ettől a helytől feljebb is, lejjebb is, csak úgy tessék - lássék módon, de végül csak úgy döntöttem, hogy jóval odébb állok. Túl sokan vagyunk itt, egy tőkés réce csapat is épp most landolt hangosan csobogva tőlem nem messzire. Ugyan, mit akarhatnék én itt? A kormoránok is úgy ülnek és kémlelnek a fa ágain, mintha az egész világ az övék volna, messziről nagyképűen méregetnek, de amikor a közelükbe érek csak elrepülnek. Repüljetek csak, jó messzire, oda ahol szeretnek, óvnak, védenek és etetnek benneteket ... nem fogok utánatok siránkozni.

Következő kigondolt horgászhelyem jóval messzebb van ettől a ponttól és a megközelítésére sajnos nem éppen a legkényelmesebb odautazási formát kell bevetnem. Mivel a kikövezett töltésen a gát zárva - mint mindig - ezért az autóval való odajutás szóba sem jöhet, ezért tömegközlekedési eszközt fogok alkalmazni. Az marad, amivel jelenleg még rendelkezem, a busz, lábbusz. A beömlő teljes menetfelszereléssel is csak tizenöt perc gyalog, (volt alkalmam bőven lemérni) ha eddig nem említettem volna még, az erre a vízre szóló területi jegyben benne foglaltatik az egészségmegőrző program is ... Csak remélni tudom, hogy azon a részen nincs ez a széjjelvédett halászmadár és a beömlő környéke tartogat számomra valami horgász szívet melengető kellemes meglepetést. Ebben kivételesen nem tévedtem; tartott is ...

Az eső közben kissé visszább fogott és csak úgy áztatóan permetez, ez továbbra is jó jel, hiszen január közepe van, nem igaz? Patakokban folyik a hátamon a verejték, mire a beömlőhöz érek. Kis szusszanás, elő a botot és hajrá. Első dobás eseménytelen, rossz jel. Aztán a többi jó pár dobás is eseménytelen, nagyon rossz jel. Néha egy - egy kormorán elrepül felettem, de korán sincs itt akkora tömegben, mint a másik helynél. Egy dobásom hatására a közelemben eddig egy láthatatlan tőkésréce pár robban fel a víz tetejéről, alakul ...

A műcsalikat mindenféle logikai sorrend nélküli rend szerint cserélgetem. Szinte csak a mozdulatok kedvéért dobálok, úgy érzem teljesen mindegy lenne, ha egy pöcegödörbe dobálnék. Arrébb lépek a beömlőtől és lendítek, aztán ismét, aztán újra és újra. Nem akaródzok siker nélkül távozni.

Lennie kell itt halnak, mert, ha itt sincs akkor hol legyen? Majd az értelmetlen kínlódásomnak a szemem látóterébe bekerülő meglepi vet véget. A beömlő keskeny csatornájában egy barna valami úszik felém, ahogy reflexszerűen felé fordítom a fejem, egy fél pillanatra látom meg csak és már bukik is a víz alá. Egy közepes méretű vidrához van szerencsém. Végigkövetem az úszása nyomán feltörő buboréksort. Útja átvezet a folyó keresztmetszetén és a túloldali nádas alatt már fújtat is. Fölöttem vidáman húz két fekete halász madár, távolabb a víztetőről a vidra miatt ismét helyből ijedten kilő két vadkacsa. Erősen megszorítom a Chasert, szemem végig simítom a felszerelésen, aztán a hullámzó folyóra nézek. Kétségkívül páratlan ez a mostanra kialakult januári természet, olyan dolgoknak vagyok most a részese, amibe eddig csak ritkán és szinte csak máshol volt szerencsém. Itt most valamiért sokan vagyunk arra a kevés halra, ami véletlenül ezen a szakaszon ragadt. A felszerelésből sugárzik az erő, nem kudarcra tervezték, mint ahogy engem sem. Be kell végre látnom, hogy a folyó egy jó ideje totális mélyponton stagnál, amiből részemre előre láthatólag nem lesz sok dicsfény. Bármennyire is kedves nekem ez a környezet, mennem kell. Valahogy idegen lettem itt, ahol eddig otthon voltam. Vérem kalandok után vágyik és tudom, hogy a lehetőségeimhez képest bármit megtesz majd az élményekért cserébe.

Az eső mostanra teljesen elállt, a világ egy kissé kivilágosodott, de azért ugyanolyan reménytelen maradt, mint reggel. Visszafelé a megrekedt víztócsákba belegázolok, mint gyermekként, mikor nem szabadott. Most hova? A Tisza árad és zavaros. A Keleti főcsatornára az éves területi jegy helyenként a Tiszáéval vetekszik, ha egyáltalán már kapható, napi jegyről pedig álmodni sem merek. Börtönbe érzem magam, pedig elméletileg szabad vagyok. Egy ötletem támad; - Jani, hogy álltok? - kérdezem a telefonba. - Még pár ilyen enyhe nap és teljesen kiolvadunk - jön az azonnali válasz és most már tudom, hogy hova fogok legközelebbi menni horgászni. A világ hirtelen a jelenlegi valóságába röppen vissza, elpárolognak a letűnt korok képei, helyét színes jövőbeli gondolatok váltják fel, a gyalogút megrövidül, a hangulatom, pedig újra a régi lesz. Úgy néz ki a következő alkalom jóízű horgászattal kecsegtet.

Gyöngy

Odaúton a búcsúzkodó éjszakai mélykék tiszta égen az éppen aludni készülő fogyatkozó telehold figyelt engem, visszaúton pedig a kipihent Vénusz hunyorgott rám az esteli fekete égbolton. Közöttük eltelt néhány óra, mialatt történt egy s más, mint ahogy általában. Röviden összefoglalva; kétszázhetven kilométer, szűk négy órás autó út, meleg baráti kézfogás, egy szivárgó lemezcsónak, egy ultra light és egy kisebb dobósúlyú pergető bot, hozzájuk mért plasztik csalikkal, csodaszámba menő szép február eleji időjárás, tizennégy darab süllő egy kivétellel, élménydús horgászat és jó hangulat. Nem is tudom érdemes lenne e tovább folytatni, mert a lényeget összegeztem és az agymenéseim hosszas olvasása nem biztos, hogy lekötne mindenkit. Sőt ... és valljuk be manapság inkább vizuális lényekké váltunk, mint olvasóvá. Valójában azt hisszük, amit látunk, zagyvaságot meg bárki tud hazudni, azaz mostanában a hosszú rizsa senkit sem érdekel, főleg fotó nélkül ...

Na jó, nem lehetek mindenkivel ilyen kegyetlen, hisz van a blognak látogatottsága bőven, (ami már rég felülmúlta az én elgondolásom ...) és a rendszeresen idekattintó népet talán érdekelheti a süket duma is. Megpróbálok most mindenkinek kedvezni, rövid, tömör leszek, képanyagokkal ...

Február első szombatja. Előző napok megbeszélései után irány Tőserdő, Laci barátom a házigazda. Előző napokat fagyos szél és influenza járvány jellemzi. Két napos frissen váltott (mert hamarabb az istennek sem lehetett!!!) éves állami horgászjegy teljes birtokában napijegy vásárlás, majd a lefoglalt lemezcsónakba való bepakolás, két perc hajókázás, helyszínfelmérés, súlyeresztés és aztán dob és teker.

Az első jó jelként az időjárási viszontagságokat vettük, mert az előző napokhoz képest a szél elfelejtett orkán erősséggel fújni és a hőmérséklet is a gyenge légmozgásnak köszönhetően kellemesnek volt mondható. Annak ellenére beöltöztünk mint két holdra induló űrhajós. A másik jó jel, hogy a hullámzás mentes részeken a vízfelszínen szép terítéseket fedeztünk fel.

Szóval a kis halak víztető közelében tartózkodnak, ebből következik, hogy a táplálkozó ragadozó halak is. Ugyan milyen halak hajthatnak? Ultra Light bot beélesít. Pici Mann's twiszter másfél grammos fejjel már repül is a part irányába. Nem engedem mélyre, közepes sebességgel vontatom. A csali egy idő múlva botladozni kezd. Talán a kishalakon ... Viszont harmadik dobásból a csónak előtt egy rávágást kapok. Nem akad. Ugyanoda vissza dobom, majd újra jön egy ütés és luft. A twinyó farka likvidálva. Ez nem balin volt ... viszont nem is az a méret amiért jöttem ...

[ Ide jön a farok nélküli twiszter frappáns képe ... ] ami különböző okok miatt elmaradt és mindenki fantáziájára bízok.

Csalicsere, kettő mérettel nagyobb élénk színű twiszter kerül a kapocsba. Az ötödik aljzaton gyökkettes sebességgel vontatott műcsalira félénken rákéredzkedik egy halacska.

Rövid tanácskozás után arra döntök, hogy ez a süci haza fog jönni velem. (Otthon a teljes mivolta hiánycikk lett ... ). Vízterület megnevezés, víztérkód, dátum és kilenc óra húsz perc (!), fogassüllő oszlop, megközelítőleg hetven dekagramm, halbunkó, örök álom és műanyag szemeteszsák. Pár üres dobás, majd csali csere és még a fenékre sem süllyedt már is halam van.

Horog és hal közötti szoros kapcsolat sikeres elválasztása után, gondolkodás nélkül, ment vissza.  Jött a következő dobás. Három taktus után ránehezedés. Halam van ...

Újabb két dobás és ...

Nemsoká vendéglátóm következett. Drop shot módszerrel volt sikeres.

Pár eseménytelen dobás, majd nálam újabb csalicsere. Még nagyobb méretű gumihallal próbálkozom és pár dobás után ... Újra halam van!

Jó pár bevontatás üres, mégsem unalmas a peca. Bőven elégedett vagyok, hisz nem erre számítottam. Egy negyed óra múlva Laci jelzi hala van. Pompásan küzd a jószág, mire felszínre kerül akkor derül ki véglegesen, hogy csukával van dolga. Van egy kis rizikó, mert nincs harapásálló előke, de sikerül kézbe vennie, majd visszaeresztenie. Gyönyörű hibátlan pocakos jószág, ilyenkor nem bántjuk őket.

Hosszabb kapástalan szünet következik a következő eseményig. Jócskán elmúlik dél mire többszöri csalicseréket követően egy újabb ízesített 4' - es méretű gumihalra bődületes kapást kapok odalentről. Első tippre egy szép balinra tippeltem volna, de szerencsére nem az volt. Egy szebbecske süllő örvendeztetett meg a jelenlétével.

Úgy döntöttem ő is hazajön. Szigorú cégbíróság szintű adminisztratív procedúra, majd tőlem dobástávolságon belül terítés. Rádobok ugyanazzal a csalival, nem érte el a feneket ...

Frissnek mondható harapásnyom a farok végénél. Többen vannak, jó jel. Viszont, ami engem érdekelne, hogy van e köztük darabosabb. Tapasztalt pergetők bizonyára tudják a választ. Lacinak drop shot - os módszerre hala érkezik.

Időérzék totális elvesztése miatt írnám, hogy nemsoká, ami takarhat tíz percet, de egy félórát is,ugyanarra a csalira megint akad egy érdeklődő.

Megszalad egy kissé a délután. Három helyet váltunk érdemi eredmény nélkül. A később érkező két csónakos páros is gőzerővel halat kutat. Egy korábbi már jóval hamarabb megunta. Remélem nem miattunk, mert ilyenkor nem igen lehetünk mindenkinek szimpatikusak ... és nekik nem voltunk azok ...

Egy átállást követően a mélyben húzott csalit csak felvette a nap utolsó előtti süllője. A szomszédban megsűrűsödik a hangos halöröm.

Utolsó hal egy félreérthetetlen rávágással jelentkezett. Bevágás után a horog ült és a műcsalit, mintha rá telepedő utálatos hordaléktól húztam volna a felszínre.

Szegénykém nem tudom mit akart vele kezdeni, a jig horog végül is kívül akadt, ha tápláléknak akarta akkor nem kis önbizalomra utal, de szerintem csak szimplán párosodni akart és partnerének nézte, akkor meg még túl korán kezdte. Mindegy, egy "gondold át újra" tanáccsal búcsúztam tőle, de nem csak tőle, hanem egész Tőserdőtől, vendéglátómtól és az aznapi horgászattól. Rengeteg olyan dolog létezik, amelyeket hiába próbálsz másokkal többféle módon is teljes mértékben átéreztetni úgysem sikerül. Nekem, nekünk ez egy jó nap volt és mondjam azt, hogy kellett, nagyon kellett már ...

Gyöngy

Élénk ébredést követően szinte másodperc pontossággal ugyanaz a cselekvéssorozat játszódik le velem, mint egy hete ugyanezen a napon, ugyanezen időpontban. Mintha csak tegnap történt volna ... de jó is volt ... tizenkét darab ... egy számomra idegen szépséges holtágon. Vajon ma összejön e ez a darabszám ... és lesz e köztük nagyobbacska, mert ha azt a környéket vallatjuk akkor a halfogás ténye felől nincs egy szemernyi kétségem sem. Révedezésemről az odakint ólálkodó valóság rántja le a haszontalan leplet. A lépcsőház előtt parkoló autók az éjszakától festésükön túl mind kvarchomokként ezüstösen csillogó fényezést kaptak extraként ajándékba, tejüveg szélvédőkkel. Nem kicsit fagyhatott és ez még fokozódni fog, ha kel a nap, de ez még nem is lenne olyan nagy probléma. A probléma az, hogy a ház előtt őrködő szélerősség megbecslésére is alkalmas fák most nem integetnek nekem csupasz karjaikkal. Magyarul nincs légmozgás és ebből akár cumi is lehet.

Mindegy, akkor is elindulok, vendéglátóm még nagy valószínűséggel mélyen alszik, nem zaklatom a hülyeségemmel és különben is megközelítőleg százharminc kilométerre lehetnek kedvezőbb körülmények.
Az út utolsó harmadában megcsörren a telefonom. - ... hát apukám, az egész holtág be van fagyva, a híd alatt bal oldal felől van egy szobányi kiolvadt terület, meg a part strand részén egy kis darabon. Szóval nem túl rózsás a helyzet, de a jó hír az, hogy ezen be nem fagyott részeken szép terítések láthatóak.

Szuper, jól sejtettem a szélmentes éjszakánkénti nulla fok alatti hőmérsékletben behúz a nagyobb terjedelmű nyugodt vízfelület is. Múlthéten hasonló hőmérséklet uralkodott, sőt még kilenc óra magasságában a gyűrűinkben is jégdugó keletkezett és a vízen nyoma sem volt fagynak, mert előző napokban orkán erejű szelek őrjöngtek. - Sebaj, kizárásos alapon, akkor azokat a részeket faggatjuk, később csónakkal majd jeget törünk és különben is hosszú még a nap, lesz annak még délutánja is. - ezzel a gondolatsorral gyakorlatilag elszállt minden reményem és letörtem, mint a bili füle. Mindegy, innen már csak nem fordulok vissza; lesz, ami lesz.

Megtudtam milyen extrém érzés egy messziről érkező pergető horgásznak napijegyet váltani egy befagyott holtágra, szerintem a dolog az épelmélyűség határát feszegeti, de legalább a bizakodás tekintetében nem vagyok ezzel egyedül és ez kissé megnyugtatott. Lacinak igaza volt, a kiolvadt picinyke részeken tényleg hajtanak a ragadozók. Időközben a parti sávban fenekező pontyhorgászok jelentek meg és míg készülődtem addig pontyot is fogtak. Jó jelnek vettük.

A hídról pár dobás, két üres ütés és mögöttem két tízpontos ajtócsapódás. Idős házaspár érdeklődik.
- Nézd mennyi kishal van itt - mondja lepillantva az asszony.
- Látom, de hova menjünk - kérdi az ember.
- Hogyhogy hova, hát hova mennél? Pakoljad a cuccot kifelé!
- ... de ők pergetnek ... nem igazán férünk így, menjünk a partra ...
- Én oda le nem ülök! Hozzad a cuccot és kész, na!
Látván a parancsba adott ember azonnali ténykedését búcsút intettem a hídnak Lacinak és a kedves nyugdíjas házaspárnak. A magam érdekében valahogy megpróbálkozom jelen esetben az egyetlen és utolsó lehetőségemmel, felmegyek a csónakok kikötésére szolgáló úszó alkalmatosságra. A művelet nem épp egyszerű a magas vízállás miatt, gyanítom azért maradt üresen.

Jég széléig dobálok és megközelítőleg a tizedik dobásnál egyértelmű jelet kapok a gumihalra. Úgy az ötödik dobásból sikerül megfognom egy ízesített gumicsodával nyeletős szindróma szerűen. Félve a jeges víz kényeztető akaratlan örömeitől a fotómasinát Lacinál hagytam és így a hídról lőtt pár távoli képet. Süllőm a szokásos méretes apró fajtából való volt. Nálam retúr jegyet váltott. A visszaeresztés pillanatában két apró szisszenést véltem felfedezni a kiolvadt hídrész felől, de lehet csak a fülem csengett ...

Aztán nagyon sokáig semmi érdemleges nem történt a halak terén. A nap ragyogóan pirongatta arcunkat a szélmentes időben, de nem csak a miénket hisz a jó idő rengeteg levegőre vágyó embert kicsalt a partra. A jég közben alig észrevehetően húzódzkodott visszafelé, egyre nagyobb teret adva a horgászoknak.

Parti két beállós peca, ebéd, agyalás, gyülekező nép, egy csónakos kolléga kitöri magát az árnyékban maradt jég fogságából és egy jónak mondható helynél horgonyoz. Ezt látva erőre kapunk és mi is megpróbáljuk, de nem sikerül, csónakunk rémesen előnytelen helyen raboskodik.

Minden - mindegy alapon visszatelepedünk az úszóstégre, majd lesz valahogy, így várjuk be a késő délutánt, mert, ha ilyen tempóban olvad a napos rész, még talán egy pár ígéretesnek tűnő hely felszabadulhat. Tizenkettő! Milyen tizenkettő, köztük egy nagyobbacska pfff ... Mit akarok én így ... Laci biztat; - hol van még a vége barátocskám, egyet meg már amúgy is fogtál. Amúgy meg most onnan kell halat fognod ahonnan a lehetőség kínálja, pont mint egy pergetőversenyen ...

Na jó, tökéletesen igaza van, így jön az atomrészletes halkeresés legyező alakban, különböző műcsalikkal. Jó pár fogós gumicsali sikertelen, majd jön egy extrém gondolat; élénksárga twiszter, ennek még a színárnyalata sem volt. Az ezerszer elhúzott pályán első bevontatása mindjárt sikeres lesz. Egész jó képű a süllő.

Fotózkodás közben a piactérré alakult hídon, hirtelen csökken a hangerő. Egy tőlem közvetlen jobbra lévő hídtöltésre telepedett idősebb horgász pontosan az úszóstég közepéig dobja önetetős cájgját. A csobbanásra hirtelen felfigyelünk és a bácsira nézünk. - Útban lesz? - kérdi ártatlanul. - Nagyon úgy néz ki! - feleljük szinte egyszerre, mintha nem lenne egyértelmű, azzal az orsójával megfeszíti zsinórját a botját pedig a betonkorlátra támasztja és elégedetten helyet foglal székében. Gondoljon mindenki magában azt amit akar én is úgy tettem, a pillanatnyi siker ízét nem hagyhattam ilyen kis apróság miatt szertefoszlatni.

A lehetőségünk most már szinte kisebb, mint reggel és Lacinak hala van. Egy testes bő méretes csukával harcol. A fárasztás végén éppen csak nem sikerül tarkón fognia, úgy köszön el tőle. - Csuka volt? - kérdezik jobbról.

Az izgalmak után elhelyezkedünk és a megmaradt felére zsugorodott legyező szerű területem halat ad. Kissé nagyobbat, mint az előző.

A fárasztás és a fotózkodás alatt jobbról az erős politizálás abbamarad, a kialakult piaci zsivaj betegesen elnémul, kutya sem ugat, (szökik míg lehet) és utálom, ha mindenki minket néz helyzetbe sodródom. Míg a pillanatot örökítjük az önetetős készség újra csobban valahova elém és újra Orbán a téma, a piaci hangszínt is megint a régi, sőt rekordokat döntöget hisz az elkóborolt hűséges ebek gazdái kétségbeesetten kutyáik nevét harsogják a Tőserdő ősi fái között.

Na, jó szerintem sem akkora ez a hal, hogy ilyen reakciókat váltson ki, csak pusztán a túlzott sikerélmény hatása alatt gondolhattam ilyen badarságokat, a valóságban ez nem állhatja meg a helyét.

Csak azért is jön még egy kisebb süllő. Aztán újra parti pergetés következik. Közben egy ponty fárasztását kapom lencse végre.

Jobb oldalról jópofa bekiabálások, mint egy falusi focimeccsen. Nekem pedig beindul a bolt. A parton egy kisebb süllő jön, majd az időközben szabadon hagyott hídnál napnyugtakor megfogom egy fél óra alatt (!) a maradék nyolc süllőmet, amit nem fotózok, hisz mindenki látott már méret körüli süllőket és unalmas lenne ugyanazokat nézegetni. (Meg különben is kapnék a képekért a pofámra hogyhát hogyhát - ot, amiért egyáltalán ki mertem menni horgászni és nem jöttek kapitális halak ...).

Most pedig jöjjön a befejezés, amely - többek között - az írásműben kifejtett gondolatok összeségére kell, hogy utaljon, ami nem árt, ha kiegészül minimum egy kötelező idézettel. A lényeg, ami már ebben a műfajban talán unalmas és szokásosnak hat ugyanakkor mindvégig sejthető; hogy a mai napra végül is egy rossz szavam nem lehet, hiszen most is meg lett az a darabszám, mint a múlt héten. A körülmények eleinte kissé aggasztottak, de a kitartás, mint mindig meghálálta önmagát; most egy tipikus "minden jó, ha a vége jó" horgászatnak lehettem részese, köszönet érte ismét Lacinak.

Gyöngy